Ki melyik emberben csalódott, a legnagyobbat az életében, és miért?

Én sok év után csalódtam emberekben, ami nagyon-nagyon fájt.

Sokáig jóban voltam két évfolyamtárssal, utolsó évben rajtam keresztül sikerült gyakorlati helyet találnunk.

A gyakorlati helyen történő tevékenységeinkről naplót kellett írni az oktatónak. Egyikük rendszeresen jelentett rólam a naplóban, hogy szerinte én mit nem csinálok, vagy hol nem akartam részt venni, mit csinálok rosszul... Mindenkinek önmagáról kellett naplót írni, nem a másikról és harmadikról.

Utolsó évre kiderült, hogy mindketten kihasználnak, nem én számítok, hanem mindaz, amit rajtam keresztül megkaphatnak, anyagilag, lelkileg is kihasználtak, lelki bántalmazók voltak, megaláztak.

Lehet, hogy voltak figyelmeztető jelek, csak nem akartam észrevenni.

Volt osztálytárssal nagyon sok évig jóban voltunk. Láttunk barátságokat széthullani és azt is láttuk, hogy ekkor a barátság alatt megtudott bizalmas információkat terjesztik pletyka formájában. Elszörnyedtünk mindig ezen, elhatároztuk, hogy mi soha nem tennénk ilyet egymással, ha bajunk lenne, azt négyszemközt beszélnénk meg a másikkal.

Amikor úgy döntött, hogy nem kívánja tartani velem a kapcsolatot, a legundorítóbb pletykagenerálónak mondta el a környezetemben, olyan információkkal együtt, amelyeket csak ő tudhatott rólam, senki más.

Ezt valamilyen szinten be is ismerte.

Sok év után ismét felvettük a kapcsolatot, de én már nem tudok teljesen megbízni benne.

Reménytelenül szerelmes voltam egy lányba, ezért az aktuális barátja előtt rendszeresen megalázott és közölte, hogy "barátjához iratkozzak be oktatásra, ha tudni akarok valamit az életről" stb.

Szia!

Magamban.Hosszú idő után most jöttem rá,hogy a házasságunk fő problémáinak én vagyok a gyökere,miközben teljesen a földbe döngöltem a másik önbizalmát.

Most meg olyan mintha villanyt kapcsoltak volna a fejemben és rájöttem,hogy egyedül vagyok a szobában,nincs más,akit okolhatnék.

Kontroll mánia...

Olyan jó érzés olvasni ezt a sok, öszinte sort. Nekem már úgy tünt, teljesen kivesztek a világból a valós érzelmek, és mindenki csak egyfajta érzéketlen szoborként funkcionál.

Nekem is meg van a magam története, de mindez most annyira elérzékenyített, hogy jelenleg nem tudom leírni. Jobb lenne nem sírva fakadni a vonaton..- Hamarosan pótolom.

25f

Mint a 7-es:

A legjobbnak hitt barátnőmben. Amióta barátja lett csak vele van és magától rám se ír, hiába jött egyszer azzal hogy legyen olyan minden mint régen. Régen legalább neten naponta beszéltünk, most meg 1 hete el van tűnve... Hatalmas pofont kaptam az élettől. Olyan volt nekem mintha a testvérem lett volna (egyke vagyok, és ő volt az egyetlen barátom.)

A nővéremben.

Lényegében rám maradt az idős anyánkkal való törődés, ráadásul még követelte is az apánk utáni örökség részét, holott tudta, szinte minden fillér számít egy kicsivel jobb élet elkezdéséhez a mostaninál anyánkkal.

Nemhogy nem támogat, támogatott semmiben, még azt is elvette, amit lehetett.

Apámban, mert 18 éves koromtól vastagon szarik a fejemre.

Mióta összejött a mostohaanyámmal, teljesen kifordult önmagából.

Nem érdekli a testvére, a gyereke. Ígérget felelőtlenül, aminek a 95%-át nem tartja be.

Amikor szakítottam az exemmel, felőle mehettem volna a híd alá is, csak mert mostohám azt mondta, "hozzájuk nem mehetek vissza", ő meg simán bólogatott rá, de egy szalmaszálat nem tett keresztbe, hogy segítsen.

Most 1000km-re élek, de ha félévente egyszer eszée jutok, már sokat mondtam.

28n.

Hogy reagáltam? Hogy az ő élete, de ha bajba kerül, felejtsen el, mert nem fogok neki segíteni. 10 éve azt sem kérdezi meg, mi van velem, akkor ez a maximum, amit elvárhat viszonzásképp.

A legjobb barátnőmben több mint tiz éves barátság volt, ami fokozatosan mélyült.Olyan volt mintha a nővérem lett volna.Az egyetemi évek alatt is sokat segitettük egymást,meg utána is lelkileg is, anyagiakban is ha kellett.Utána egy idő múlva elkezdett megváltozni,társaságban igyekezett távol lenni tőlem mintha leprás lennék.Volt néhány szóváltásunk,de kibékültünk utána,már akkor súlyos dolgok elhangzottak.Még egy harmadik szóváltásnál már ordibáltunk egymásra,az volt a kiváltó oka,hogy társaságban voltunk és feltúnöen került,hazafel menet meg mintha mi sem történt kérdezte hogy vagyok, meg talán haragszom erre annyit mondtam ezt még te kérdezed,erre felemelte a hangját és elkezdett mindent a fejemhez vágni,beolvasgatni,hogy nem vagyok az anyja meg senkije,meg olyan vaygok mint egy pióca,rátapadok,sehova nem mehet nélkülem...én meg álltam értetlenül,nem éreztem,hogy lenne valóság alapja,pár héttel később nyugodtabb hangnemben azt mondta ez a barátság csak egy illúzió,nem akar velem baráti kapcsolatot,ha folytatjuk a barátságot egyikünk se lehet az aminek teremtve lett...nagyon hosszú az egész történet.De abban az időszakban mások is panaszkodtak rá,hogy kifrdult önmagából.Akkor úgy éreztem eltéptek bennem valamit,összetört a fájdalom, csalódás.Újra kellett épitenem önmagamat.

Az 1-es válaszoló hozzászólásához kapcsolatosan: sajnos gyakran van úgy hogy a másiknak azért kellünk,mert remél tőlünk valamit,segitséget vagy beszélgetést.Nekem is van egy ilyen úgymond ismerősnőm,mostmár csak annak nevezem.Arról szólt az egész,hogy lelki szemetesnek használt.Amúgy meg tiszetletlen volt, minden programjából mellőzött,alapinformáciokat nem tudott rólam,nem törekedett megjegyezni, születésnapon se köszöntött általában, amikor megette inkább kényszeresség volt benne,nem spontán jött az egész.Sok finoman cinikus megnyilvánulása volt.És amikor eltávolodtam még ő volt megsértődve,amineb hibázott még neki állt feljebb.Meg ezek után miko múltkor összefutottunk volt képe azt mondani,hogy hiányzik neki a velem való beszélgetés.Szerintem inkább a lelek kiüresitése.

már nem tudom annyi volt de nem is érdekel

megyek tovább és kész

A szüleimben elég sokat, bár nem tudom, lehet-e a szó igazi értelmében csalódásnak nevezni, mert már kb. amióta tudok viszonylag racionálisan gondolkodni, azóta látom, hogy kivételeznek öcsémmel és ha tényleg szükség lenne segítségre, és egy pici erőfeszítést kellene tenniük (semmi illegálisra, etikátlanra vagy durvára nem kell gondolni, nem is nagy dologban kellene segíteni és nem pénz terén), már nem teszik. Inkább csak ahhoz képest csalódás, amilyen egy ideális szülő.

Két barátomban csalódtam.

Az egyikben fokozatosan... mondjuk azóta megtanultam, hogy hallgassak a megérzéseimre, mert elsőre nagyon nem volt szimpatikus a csaj. Kihasznált, pótlék barátnak voltam ott, amikor nem volt más elég "menő" barátja, rugalmatlan volt, elvárta a segítséget (amit meg sem köszönt sokszor), ismerőseimet belevonta a segítségkéréseibe, aztán túl későn szólt, hogy "bocccsi mégsem kell", folyamatosan szurkálódott, alázott engem, a Barátok Közthöz kellett minden programunkat igazítani, amikor átjött hozzám, nézette velem azt a sz.t (nem is kérdezte meg, lehet-e, simán bekapcsolta akkor a tévét), piti dolgokon megsértődött (ezeknek egy része tök jogtalan is volt... pl. hogy ő azért kapott 4est a vizsgán, mert én milyen ocsmányul jegyzeteltem azokon az órákon, amikről ő ellógott, mert a menő barátaival mentek hírességeket kukkolni meg zaklatni).

A másik talán kevesebb ocsmányságot követett el ellenem, de őt nagyobb barátnak tartottam, pont ezért fáj, hogy miatta eltávolodtunk egymástól. Akkor kezdődött az egész, amikor külön egyetemre mentünk. Nem az volt a gond, hogy másokkal is barátkozott, hanem hogy az én fejemre tojt. Hazudott nekem arról, mit csinál hétvégén, mikor ér rá és mikor nem, közben viszont akkor keresett, amikor kellett neki vmi. Ha találkoztunk, akkor kb. semmit nem lehetett vele csinálni, mert mindig fájt épp a feje. 20 programajánlatból 19-et visszamondott. Kioktatott arról, miért nem vagyok önálló és miért a szüleimmel lakom, amikor ő is csak azért lett önálló, mert a szülei a segge alá toltak egy lakást és pénzelték végig az egyetem alatt... ha ő maga küzdötte volna fel magát, még megértettem volna, de hogy így kioktat. Sőt... anno elkezdtünk blogolni külön-külön hárman, és megbeszéltük, hogy követjük egymást és kommentálunk. Volt pár olyan bejegyzésem, amit akkor írtam, amikor nagyon magam alatt voltam, szükségem lett volna bátorításra, hát arra nem írt semmit (és amikor személyesen találkoztunk sem mondott rá semmit)... amikor viszont írtam egy bejegyzést, amivel nem értett egyet, mert azt gondolta róla, sértegetem a szakját, arra bezzeg tudott válaszolni kilométernyit is. A végén már odáig jutottunk, hogy már nem is adott nekem ajándékot karácsonyra, pedig még meg is ígérte... hát nem tudom. Ha vkivel már nem szeretnék barátkozni, akkor ezt lehet kulturáltabban is kezelni. Valszeg az a gond, hogy nem az ő szakján voltam, és ő felvett egy ilyen elitista hozzáállást, és már csak azokkal hajlandó barátkozni, akik az ő szakján vannak és megértik a legapróbb szakzsargont is.