Hogyan élesszem fel magamban a haragot?

A kérdés hülyén hangzik, de nagyon is komoly :)

Egész életemben két lábbal álltam a földön, önálló voltam és irányíthatatlan. Komolyan, még oviba is egyedül jártam a második naptól kezdve... Sosem voltam önző vagy irigy ember, sőt, de volt bennem egy amolyan "haragszom az egész világra" életérzés. Azt hiszem, az hajtott előre.

Kamaszkorom végén családi okok miatt több idegösszeomlásom is volt, talán valamennyire feltápászkodtam belőle, de sosem sikerült igazán visszanyernem a régi énemet.

Mára, felnőtt fejjel olyan békés vagyok, mint valami ZEN mester. Jó, jó, jó ember vagyok, kedves vagyok megértő vagyok, tök jó minden csakhogy hiányzik belőlem az erő. Képtelen vagyok bárkire haragudni, bárkit bántani, józan ésszel gondolkodom és végletekig megértő vagyok.

Csakhogy míg régen a társaság középpontja voltam, mára a legkisebb tumultusban is pánikrohamot kapok. Nem tudok, nem merek emberek közé menni, állandóan fáradt vagyok és erőtlen. Nincsenek céljaim, de ha vannak is, elérhetetlennek tűnnek.

Eddig jógával és meditációval próbáltam orvosolni a dolgot, de ma, most így visszagondolva kamaszkoromra talán pont az ellenkezőjét kéne tennem? Akkor még mentem, mint a tank. Hiányzik, nagyon is.

Szerintetek hogy a bánatban találhatnék vissza a régi önmagamhoz? Elég volt, nem akarok többet a padlón lenni, annyi minden van mélyen bennem, annyi mindenre lennék képes, de csak pislákol a tűz belül. Ha találkoznék a régi énemmel, pofán rúgna és elásna :D