Miért nem tudom élvezni a művészi, szomorú, elborzasztó, stb filmeket?

Jó hosszú lesz:

22F, Az exemmel ritkán tudtunk közös filmet nézni, mert teljesen más az ízlésünk és annyira filmet sem szeretek nézni. Mennyire van esélye egy művészi, érzelmes beállítottságúnak együtt lennie egy ezen a téren alacsonyabb szintűvel?

Például ő megnézett annyi szörnyűségről szóló filmet, amiket ő nagyon kedvel. De én ezeket örülök, ha egyszer meg tudom nézni. Ennek annyi az oka, hogy ha én leülök egy hétköznapon 2 órára filmet nézni, akkor nem azt akarom, hogy az öngyilkosságon, kivégzéseken, lehetetlen szerelmen, emberiség elleni bűnökről gondolkodjak a következő pár napban és magam alatt legyek.

Miért nézzem végig, ahogy egy férfi szenved egy háborúban, közben a szerelme is hiányzik neki, emiatt még jobban szenved, és végül az lesz a vége, hogy szörnyű körülmények között meghal. The End.

Kinek jó olyan dolgokról filmeket nézni, aminek csak annyi a lényege, hogy egy ember szenvedését leírja.

Miért nézzek filmeket, amikor tudom, hogy most ebben a percben is éppen lejátszódik valahol a világon egy ilyen történet.

Most elég felületesen érintettem ezt a témát, és nem is tértem ki részletesen a többi filmtípusra, de a lényeget értitek.

Ha valami ad valami hasznos élettapasztalatot, és nem húzza le annyira az életkedvedet, akkor rendben. Tanultál valamit, és nem neked kellett átélned.

De most a Szpichot is ki tudja többször megnézni? Egyszer megnéztem, rendben érdekes történet, érdekes az emberi elme, stb. De ha már egyszer abszolváltad ezt a filmet, akkor mi értelme még egyszer?

És igazából ehhez is kb. az a hozzáfűznivalóm, hogy igazából minek ilyen filmet nézni, amikor elég XYZ-ról egy wikipédia oldalt elolvasni.

Én vagyok ennyire különc? Miért nincs bennem az az emberi tulajdonság, hogy az ember szeret szomorú lenni, félni, és mindenféle negatív élményt átélni? Már elég sok szart megtapasztaltam az életben, miért kéne ez bárkinek is?

Mi értelme arról filmet nézni, hogy egy ember embereket nyúz meg, és ruhát készít belőlük. Főleg, hogy ez egy megtörtént esemény. Azt tudom csak elképzelni, hogy az ember így biztonságban kerülhet veszélyes helyzetbe, amitől lesz egy jó kis adrenalin rush-a, ami pedig elég sok embernek jó érzés.

De én ezeket miért nem tudom szórakozásnak felfogni? Más megnéz egy ilyen filmet, rendben elgondolkozik párszor rajta a következő pár napban, továbblép. De én miért nem tudok ilyen hamar? Kb. néha olyan érzésem van, hogy pl. "csak felejtsem el már".

Szeretnék változtatni magamon, szeretném, hogy a következő kapcsolataimban jobban tudjak alkalmazkodni a másikhoz, és ennyi különbséggel is kevesebb legyen közöttünk.

Szeretek az érdekes életutakat leíró könyveket, filmeket, még ha szomorú elemek is vannak benne. (Pl. Hunter S Thompson munkássága nagy kedvenc). De pont úgy, mint hogy nem szeretem az elborzasztó, elszomorító, és hasonló filmeket, épp úgy nem szeretem ezeket a viszonylag silány, ócskább vígjátékokat, drámákat, stb.

Szóval nagyon kevés filmnél/könyvnél érzem azt, hogy megéri az időmet. Egy sorozatnál más a helyzet, mert ott ha nem tetszik, akkor is csak 20 percet kell végigülnöm, és utána többet nem. Ezért is szeretem a sorozatokat jobban, még ha abból is igazán válogatós vagyok.

Vélemények? Bocsi a hosszú leírásért.