Sok szülő miért imád mártírkodni? Mire jó ez a folytonos mártír szerep?

Az olyan szülőkre értem, mint pl anyum. Imád mártírkodni, sajnáltatni magát, de ezt be nem ismerné soha. Ha valaki ezt megjegyzi, rögtön rávágja, hogy őt aztán ne sajnálja senki, neki nincs szüksége sajnálatra. Neki ne segítsen senki, a felajánlott segítséget nem fogadja el, 10 perc múlva meg megy a mártírkodás, hogy neki mindent egyedül kell csinálnia, neki senki sem segít.

Nagynéném dettó ugyanez. Ha valaki elmosogat nála, akkor nagy puffogás közepette minimum a felét ismét elmossa, mert az úgy nem jó, ahogy van, mindent neki kell csinálnia mert csak ő tudja jól, a családban senki sem tud mosogatni, mindig rá hárul ez a nehéz és időigényes feladat.

Ismerősöm apja ugyanez csak a kerti munkával. Az ő kertjébe be ne tegye a lábát senki, mert mindenki mindent csak elront, aztán később meg szintén jön a "nekem soha nem segít senki, mindent egyedül kell csinálnom" szöveg, közben a segítséget el sem fogadja, ha valaki felajánlja.

Nálatok van ilyen? Ti hogy kezelitek ezt? Tény, hogy egyik fülön be, másikon ki, de egy idő után már nagyon fárasztó ez. Vagy csak én gondolom így?

Arról nem is beszélve, amikor egy nő mindenét beáldozza azért, mert szült egy gyereket, utána még fel is hánytorgatja ezt a gyereknek, miközben ezt senki sem várta el tőle.

Ti mit gondoltok erről a mártírkodásról? Miért lesz sok szülő mártír?

Vagy ők ezt élvezik?