Introvertáltak! Hogy élitek a mindennapjaitokat? Tudnátok valami bíztatót írni?

A problémám ott kezdődik, hogy borzalmasan érzem magam ha társaságban kell lennem. A meghívások 95%át vissza szoktam utasítani valami hülye kifogással, mert ha megmondanám nekik az igazat, teljesen hülyének néznének, és úgysem értenének meg. Csak hitegetnének, hogy "meglátod jó lesz" pedig tudom, hogy nem. Évente 1-2x adok egy-egy esélyt a találkozóknak, már csak azért is, mert próbálok változtatni magamon. A vége ezeknek mindig az lesz, hogy bárcsak otthon maradtam volna. Sokan azt ajánlották, hogy keressek más társaságot, más típusú embereket, amit meg is fogadtam, de különbséget nem láttam közöttük. Voltak köztük 8 osztályosak, szakmunkások, érettségizettek, egyetemre készülők, dolgozó emberek, otthon ülősök stb stb... A témáik konkrétan ugyan azok voltak mint pl: a hogyan beszéljük ki a másikat, Józsika megd.gt. a Mariskát, Julika mekkora egy ... csak arra lenne jó, xy mit posztolt a Facebookon, menjünk piálni, részegedjünk le, továbbá ha valakivel megosztom a véleményemet, hogy engem nem érdekel, hogy más mit csinál, nekem nem az a legfontosabb, hogy hogyan bulizzak, szégyenítsem magam, akkor úgy néznek rám mint a sz.rra. Az ilyen találkozókon nem tudok többet eltölteni 2-3 óránál, az utolsó fél-1 órában azon agyalok, hogy milyen kifogással léphetnék le, mikor kitalálom és benyögöm, nekiállnak marasztalni ami szintén idegesítő.

Néhány rokonomnál szintén így van, elmegyek meglátogatni őket, hogy azért mégse tartsanak bunkónak, de ott sem tudok sokáig megmaradni, mert ott is a másik ember a téma, hogy xy mit csinált, milyen sz.r ember, és én miért vagyok ilyen, nem szabadna így gondolkodnom, legyek ilyen, legyek olyan bla bla bla...

Ami még ehhez tartozik, hogy nem szeretek barátkozni, ha valaki beszélgetést kezdeményez, görcsbe rándul a gyomrom.

Ügyintézések előtt is tiszta ideg vagyok, mert tudom, hogy ha valami véletlenül nem stimmel, akkor hosszasabb beszélgetésbe kell egyednem az ügyintézővel.

Ha 1-2 rokonommal őszintén megosztom ezeket a problémáimat, egyből elkezdik osztani az észt, hogy ne legyek ilyen, előbb vagy utóbb magamnak kell intéznem mindent ha tetszik ha nem, így nem lehet élni.

Ha pedig ismerősöknek mondom el, csak néznek rám mint a birka, furcsán mosolyognak és próbálják megjátszani, hogy ők ezt megértik, pedig ordít róluk, hogy nem.

Bele sem tudnak gondolni, hogy milyen rossz érzés így élni, annak ellenére, hogy próbálok ellene tenni.

A körülöttem lévők élete kb minden nap pörög, próbálnak ebbe belerángatni, de én semmi másra nem vágyok, csak egy nyugis életre, ahol csak az a dolgom, hogy elmenjek dolgozni, a maradék időmben meg kikapcsolhassak valahol a természetben, vagy otthon legyek a saját világomban, mit sem tudva mások felszínes, kétszínű, rosszindulatú dolgairól, vagy hülyeségeiről.

A kérdésemet kiegészíteném: Akik hasonlóan éreznek, hogy küzdenek meg ezekkel a mindennapos dolgokkal? Elfogadott a környezeted olyannak amilyen vagy? Mit csinálsz egy nap?