Nincs bennem empátia. Ti mit gondoltok erről?
Szóval 18 éves vagyok, középiskolás, elfogadhatóan átlagos a véleményem szerint. Egy pár hónapja kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, mert egyszercsak megfogta a figyelmemet. Sok-sok gondolkodás után be kellett ismernem, hogy nem tudom átérezni mások érzéseit. Negatív érzéseket egyáltalán nem, pozitívabbakat szinte sose, de ami a leg furább az az, hogy igazán még a saját érzéseimet sem. Ez így gondolom furán hangozhat, de megmagyarázom. Rá kellett jönnöm, hogy életem során bármikor történt a köreimben haláleset vagy engem érintő negatív érzelmi hullám sosem éreztem semmit. Nem voltam igazán szomorú, pedig mindenki ezt várta el tőlem. Nem voltam motivációvesztett és nem érintett meg különösebben a dolog. Eleinte nem is figyeltem fel erre csak később, mikor elkezdtem töprengeni. Mindez akkor történt amikor egy rövidebb idő alatt több rokonomat vesztettem el.
Ezmellett mások érzései sosem tudtak belőlem kiváltani semmit. Ha bármelyik isnerősömmel történt valami szörnyűség akkor mindig figyeltem, hogy mindenki próbál neki lelki támaszt nyújtani, tehát énis tettem amit tudtam. Az évek alatt tudatalatt elsajátítottam azt a "képességet", hogy a külvilág felé nemlétező érzéseket mutatok. Ez eddig működött, de kezdek attól félni, hogy egyszer lebukok és azután mindenki gyűlölni fog azért amilyen vagyok és mert eddig hazudtam nekik az érzéseimről.
Lenne itt valaki aki szívesen elbeszélgetne erről valam hosszasabban? Tudnátok valamilyen tanácsot adni, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet, esetlegsaját tapasztalataitokat megosztank velem, hogy tovább élhessem ezt a megszokott életemet és ötleket kapjak a folytatáshoz?
Előre is köszönöm a segítséget
válasza: válasza: válasza:Ahogy nőttem fel, én is azt érzem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg bármi is, belőlem érzelmet egyedül a saját magam sajnálata tud kiváltani, ami azért elég szánalmas, de hát attól hogy nem mondom ki nem lesz jobb.
Mások érzéseit én áttudom érezni, lehet te is áttudnád, csak nem érdekel. Vagy érdekel? Én azért tudom átérezni mások érzéseit, mert amit egyszer átéltem, arra emlékszek, és akkor ha mással történik ez, tudom mit érez, és velem elég sok minden történt, és sokat gondolkoztam, ki mit hogyan miért csinál, és mondhatni, elég jó "ember ismerő" képességem alakult ki. Legalább is a kiindulási ponthoz képest, szóval olyan 5 év alatt sokat változtam.
Egyrészt az egyik kérdés hogy van olyan ember akihez kötődsz? Aki az "élettársad", akivel minden bajod megosztod, és ott vagytok egymásnak? Lehet ez szülő, gyermek, barát, feleség. Elég nehéz lenne elvárni az erős érzelmek kiváltását a másokkal történtek miatt, ha egyszerűen nincs olyan "mások" aki közel állna hozzád. Nem csak haver, akivel egymással kölcsönösen szórakoztatjátok egymást. De ha van ilyen lélektársad, beletudnád képzelni magad mi lenne ha karamboloznátok, és melletted halna meg? Ez se váltana ki belőled semmit? Vagy nem tudod beleképzelni magad a helyzetbe?
Másokból ne indulj ki nagyon, mert manapság a képmutatás a minden, szóval nem tudhatod hogy kinek a viselkedése mögött vannak valódi érzelmek, s kinek képmutatás. Az hogy te is csinálod azt mint a többi, az is kb. képmutatás, de honnan tudod hogy a többiek is nem csak azért csinálják mert így illik? Vagy hogy nekik a "lelki" támasz helyett nem lenne kényelmesebb a kanapéba tv-zni? Honnan tudod hogy ha nem segítenének akkor bűntudatot éreznének, vagy a szégyen motiválná őket arra hogy segítsenek hogy a többiek ne mondják meg hogy "ezek is milyen emberek"?.
Nem hinném hogy annyira ritkaság, vagy különlegesség lenne a te lélekfajtád. Ettől nem vagy (szerintem) se rossz se jó, csak úgy érzed hogy neked valami hiányzik belülről. Én szeretek magamból erős érzelmeket kiváltani, még akkor is ha ez gyűlölet, vagy megtörtség, fájdalom, mert ilyenkor intenzívebben érzem hogy ÉLEK. Érzem hogy valami tudatos lény vagyok, mert 10x úgy dolgozik az agyam és a szívem.
Esetleg ha valami hasznosat találtál abban amit írtam, akkor beszéljünk még :), szerintem mindketten csak nyerünk belőle!
A szüleim, rengeteget foglakoztak velem mindig tehát ők igen közel állnak hozzám, rajtuk kívül még pár ember van aki közel áll hozzám.
Az az igazság hogy bármilyen szörnyűségben csak a saját káromat tudom átérezni, egyszerűen nem vagyok képes mással foglakozni.
A balesetes példával élve. Eltudom képzelni mi lenne, például, hogy mit tennék ezek után, természetesen hiányozna a személy, de érzelmi értelemben, hanem az hogy nem tudok vele találkozni többet nem lehetek a társaságában. Viszont ez sem fájdalmat vált ki belőlem hanem hiányt, egyszerű megszokásból fakadó hiányt, ami pár hét alatt teljesen eltűnik.
Ezeket auért tudom így leírni mert már megtörtént ez velem, csak nem baleset hanem betegség formájában.
Szerintetek lehet így valaha normális kapvsolatom valakivel, vahy csak ilyen hamis érzelmekkel teli magány?
válasza: válasza: válasza:7es, te biztos tökéletes vagy :|
9es sajna nem lány vagyok :-D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!