Van olyan, aki hozzám hasonlóan abba betegedett bele, hogy túl nagy kényelemben élt? Hogy sikerült önálló életre nevelni magát?

#1: Hasonlóan érzek én is. Közben túl kevés időt fordítottam arra, hogy jól is érezzem magam.

#2:

"Házasság? Nem kell keresni az igazit majd eljön."

És ha azt mondom neked, hogy már eljött az igazi, csak én voltam hülye, és lemondtam róla? Jelenleg ez a másik gondolat, ami megbetegít. 24 éves vagyok, még sosem voltam lánnyal. Pedig több alkalom is lett volna, de mindig túl magas volt az elvárásom, vagy bepánikoltam. A szüleim kezdenek hülyének nézni.

#3:

"Te hogyan nevelnéd a gyereked, ha szülő lennél? Mi az, amit szerinted a szüleidnek másképp kellett volna?"

Na, ennek a kérdésnek nagyon örülök! Hát, először is: rohadt sokat beszélgetnék és játszanék vele. Azt gondolom, irreális elvárás az, hogy a gyerek odamenjen a szülőhöz, és csak úgy magától számoljon be, hogy mit érez, mik a problémái. Úgy gondolom, hogy ez egy oda-vissza játék, ahol előbb a szülőnek kéne kezdeményeznie, megdolgoznia a gyereke bizalmáért. Csomószor érzem és éreztem azt, hogy az apám úgy várja el, hogy beszélgessek vele, hogy ő közben semmi gesztust nem tesz arra nézve, hogy érdekelné, amit mondok.

Azonkívül meg kéne húzni bizonyos határokat a munka és a család között. Pl. ki kéne jelölni minden nap egy időintervallumot, amin belül fogadunk hívásokat, és amin túl nem. És mondjuk szabadon hagyni minden vasárnapot. Vagy minden második vasárnapot. Tökmindegy, csak legyen valami rend, amit betartunk. Mert szerintem a család több, mint 4 ember együttélése egy házban.

Egyébként, szeretnék majd olyan szülővé válni, amiről Vekerdy Tamás ír:

[link]