Nektek mi volt életetek legmegalázóbb élménye?

Szerintem is jelentsd fel őket.

Középiskolában engem is zaklattak, többször szóltam az osztályfőnöknek, igazgatónak is de leszrták.

A végén amikor már 'eldurvultak a dolgok' feljelentettem őket, és lett belőle ügy. A rendőrségen komolyan vettek, segítettek.

Szerintem se hagyd ezt ennyiben, messze túlmegy ez a kis diákcsínyen. Simán lehet rendőrségre is vinni az ügyet és szerintem kellene is.

És nem a te hibád, ha a többi ekkora gyökér, ezt azért ne felejtsd el!

Amúgy attól még lehet, hogy mások is bírnak, de ebben a körban elég nehéz szembeszállni a csoportszellemmel.

(Halkan megjegyzem, hogy anno tesin ha valaki nagyon röhigcsélt a padon rajtam én simán arcon dobtam kosárlabdával...khöm...véletlenül. Utána nem a mobiljába bámult...)

Sok megalázó élményem volt már az évek során, úgyhogy nehéz lenne egy leg-et kiválasztani.

Ami most hirtelen eszembe jutott, az az, ami még 2014-ben történt meg velem.

Egészségnapot tartottak a szakképző sulimban, és önkéntesen lehetett vért adni. Gondoltam, cselekszek egy jót, és bevállaltam a véradást, annak ellenére, hogy akkoriban még jóval véznább testalkatú voltam, mint most, szóval tartottam tőle, hogy nem fogják megengedni, de hát próba szerencse.

Épp a sorban álltam, hogy a jelentkezői lapot tölthessem ki, amikor odajött hozzám az egyik öreg orvos, és nekiállt jó hangosan mondani, hogy nagyon nem kéne ebbe belefognom, mert lerí rólam, hogy nem felelek meg a követelményeknek és neki semmi kedve sincsen újraéleszteni engem a véradás után. Menjek haza, egyek jó sok szalonnát, aztán talán jövőre újra megpróbálhatom.

Ezt így ott lenyomta, egy seregnyi diák és tanár előtt, akik persze mind hallották és végignézték.

Teljesen ledöbbentem, néma csöndben kiálltam a sorból és elhagytam a termet, majd az egész iskolát, és indultam haza. Közben pedig nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne bőgjem el magam.

Mert nem az bántott az egészben, hogy nem hagyták, hogy én is vért adjak, elvégre mondom, számoltam ezzel. Hanem az, hogy ha már elhatározom magam, hogy önzetlenül jót cselekszek és a véremet adom, akkor igazán nem érzem úgy, hogy ilyen lekezelő bánásmódot érdemelnék! Sokkal kulturáltabban is meg lehetett volna ezt oldani szerintem.

Azóta se adtam vért, és nem azért mert már ne lennék rá alkalmas, hanem mert akkor aznap elhatároztam, hogy soha többet nem fogok ilyenekben részt venni.

22/F