Tényleg nehéz az élethelyzetem, vagy én vagyok nyafogós?

Huszonéves nő vagyok. Jelenleg egy kuplerájban élek (nem prostituáltak között, hanem szó szerint elképesztő rendetlenségben) amin sajnos nem tudok változtatni és még legalább egy évig itt kell élnem. Melegvíz, konyha pl nincs. Ezt az anonimitás miatt nem részletezem, hátha van itt ismerős. Munkám van, amiért nem vagyok oda, de elvagyok vele. Keveset keresek, de jelenleg nincs módom váltani, ősszel fogok lépni, egy olyan munka felé amit szintén nem fogok szeretni, de legalább picit jobban fizet. (Elhibáztam a diplomát, olyat választottam amiről útközben kiderült, hogy nagyon távol áll tőlem, de akkor már nem hagytam abba, befejeztem. Most újat kezdek levelezőn, de addig dolgozni kell) Van egy párom, akinek nincs munkája (illetve már van, de csak Aug. végén kezdhet) Az a munka szintén nagyon keveset fizet, de jól mutat egy önéletrajzban, így átrágva a dolgot azt gondoltuk húzzon le egy évet, csak addig nem lesz pénz, vagy legalábbis igen szűkös. Az Ő lakhatási körülményei jobbak, mint az enyémek, de felnőtt férfiként egy kis szobán osztozik mással.

Van egy telkem, ami jó dolog, tudom, de úgy örököltem, hogy roppant elhanyagolt, nagyon kemény fizikai munka rendbe hozni. Így munka után legtöbbször oda megyünk, kevés eszközzel irtjuk a gazt a napsütésben, folyó víz nélkül, az sajnos nincs. Emellett a tanulás a program, az új suli miatt nyelvvizsgázni készülök és újra érettségizem. Általában nagyon fáradt és feszült vagyok, emiatt apróságokon is összezördülünk a párommal. Nem veszekedünk, vagy kiabálunk, de mindketten érzékeny emberek vagyunk és egy aprósághoz is kell egy óra, hogy tovább lépjünk. Nagyon jó barátaim vannak, de vagy nagyon távol áll az élethelyzetük az enyémtől, vagy éppen a saját életük nehéz, így nem terhelem az enyémmel. A telkem is két oldalú, egyrészt jó helyen van, egy családnak tökéletes, másrészt olyanok az adottságai, hogy kiemelten nehéz rá építkezni, jó mérnök kell és sok pénz, ami nem tudom mikor lesz. Mindketten a szociális szférában vagyunk, esély sincs, hogy egyszer annyit keressünk, amiből kényelmesen megélünk és felvehetünk egy nagyobb hitelt az építkezésre.

Olyan szép ez a nyár, és olyan fájó, hogy engem meg esz a keserűség. A híres közösségi oldalon sorra teszik fel a nyaralós képeket, én meg örülök, ha fürdeni tudok. Szeretjük egymást, szeretnénk összeházasodni, de minden olyan reménytelen. És a legrosszabb, hogy nincs a környezetemben pozitív példa. Olyan, aki sok munkával kikerült ebből. Olyan van csak, pl. a munkatársaim között, hogy saját lakásban él, mert a szüleitől kapta. Vagy a párjával él, albérletben, de a párja jól keres, önerőre gyűjtenek.

Egyszerűen nem látok olyat, hogy fiatalok, nincsen segítségük, hátszelük, és egyikük sem választott jól fizető szakmát, mint mi. Ez a helyzet, a párom is, én is szociálisan érzékenyek vagyunk, ebben vagyunk jók, ez a terület a mi hivatásunk, de sajnos ezt nem fizetik meg és nincs jövőképünk.

Bocsánat a regényért, azért írtam le, hátha találok itt egy pozitív példát akire gondolhatok a nehéz időkben. Már ez is sokat segítene.