Miért vannak ilyen gondolataim?

Nem sok, de pár ember van a környezetemben, akik közeliek. Nem vagyok egy társasági ember egyébként, nehezen illeszkedek be rendesen, mert folyton azt gondolom, hogy nem kíváncsiak arra amit mondok, vagy nem eléggé illik oda az, esetleg nem akarok hülyének tűnni, így meg sem szólalok inkább, csak csendes megfigyelő vagyok és hallgatok másokat. Pedig magamban mindig tudnék mit válaszolni. Pl, inkább csak simán mosolygok, ha valaki vicceset mond, pedig tudnék valami frappánsat válaszolni, csak valami meggátolja bennem. Emiatt olykor barátságtalannak/butának tűnhetek, pedig én tényleg kedvelem azokat az embereket, akik foglalkoznak velem vagy hozzám szólnak, mert én ezt megtiszteltetésnek érzem, ha valaki rám szánja az idejét, és szeretném ezeket a gátlásokat feloldani, csak nem jöttem még rá, hogyan. Nem merem teljesen közel engedni magam az emberekhez, így azok akiket "közeli"-nek hívok sem vennék rá mérget, hogy mellettem maradnak, mert ilyeneket gondolok: ha beszélgetek velük, szóban vagy írásban, minden mondandóm után meggondolom, hogy vajon ez túl sok volt-e, lehet, hogy rosszat mondtam, lehet, hogy ezt még sem kellett volna mondanom, stb. Továbbá, ha valakivel megosztok valami hosszabb gondolatsort, olyan dologról ami engem foglalkoztat, néha előfordul, hogy a másik elintéz 2 szóval abban a pillanatban (annak ellenére, hogy előtte regényeket irkáltunk egymásnak) és ebből azt szűröm le, hogy egyáltalán nem érdekli és untatom és megpróbálok a másik ember fejével gondolkozni, hogy ebben az esetben én hogyan reagáltam volna az én saját mondandómra. Ekkor is meggondolom, hogy talán nem kellett volna ennyire belemennem a dologba, mert most lehet azt gondolja, hogy unalmas vagyok és egyből kattan az agyam, hogy emiatt lehet, hogy megszakítja velem a kapcsolatot, és nem vagyok benne biztos, hogy tényleg, igazán kedvel/szeret/érdeklem azt az embert. Persze lehet, hogy csak éppen ehhez nem tudott hozzászólni, vagy éppen akkor mást csinált, akármi lehet, én ezt tudom. De mégis az első gondolatom az, hogy velem van a baj, és ez a gondolat a fejemből kiirthatatlannak tűnik, viszont nagyon idegesít. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem lehet alapja, mert persze olyan is lehet, hogy tényleg untatom. Tehát, ha itt akadnak lélekturkászok, hozzájuk intézném a kérdéseimet: Mi lehet annak az oka, hogy ilyen gondolataim vannak? Hogyan lehetnék biztosabb az emberi kapcsolataimban? Talán túlságosan félek elveszíteni az embereket? Ha ennyire szükségem van az emberekre, miért nem tudok velük jobb/közvetlenebb kapcsolatot kialakítani? Hogyan tudnám ezt megtenni? (lány vagyok of course)