Miért olyan divatos manapság betegnek lenni?

Jó,hát idióták mindig lesznek,akik csak úgy rásütik magukra.

Én is olvasgattam cikkeket ilyen-olyan betegségekről,de azért nem diagnosztizálom magamnak.

Viszont sok olyan eset is lehet,amikor maga az orvos sem diagnosztizálja rendesen a betegséget.

Én azt is eltudom képzelni,hogy olyan betegsége is van egy illetőnek,amit az orvos sem vesz észre.

Én régen olvastam cikkeket a bipoláris zavarról.

Ugye hangulatingadozásai minden embernek vannak szinte.

Aztán,hogy ebből ki az,aki valóban beteg és ki az aki csak azt hiszi magáról már más kérdés.

Amúgy a depresszió szerintem a legtöbb mentális betegség eredménye idővel.

Amíg fiatal az ember,annyira nem tűnik ki a tömegből,titkolható a betegsége.

Viszont,amikor felnőttként rádöbben,hogy "nem ott tart ahol kellene életkorban a vele egyidősekkel",akkor megindul a depresszió.Az összehasonlítás az "egészséges" emberekkel.

Szóval szerintem idővel sok mentális beteg lesz depressziós is,ami annak az eredménye,hogy ők nem átlagosak,és ennek feldolgozása gyakran depresszióhoz vezet.

De azt is,hogy depressziós valaki nagyon jól ellehet titkolni.Nem mindig veszi észre a környezet.

Nem mindenki kezd el inni pl,vannak akik teljesen magukba fojtják a depit..

Ugyanez van nálam is, bár nem szoktam emlegetni. De vannak helyzetek, amikor kell, pl. konferencia, más események, ahol kérni szokták, hogy jelezzem. Én már eleve viszem a papírokat, így megtakarítom a "na már megint egy feltűnési viszketegséges wannabe autista" tekinteteket és beszólásokat. A többség inkább azért néz rám furán, hogy papírt viszek, gyakran mondják ilyenkor, hogy nahát, ők nem gondolták volna. Akik alapból nem vennék komolyan, azok nem is tudják. Nekem ez annyira természetes, hogy ilyen vagyok, egyszerűen nem is tudom "reklámozni", nekem ez olyasmi lenne, mintha mindenkinek elmondanám, hogy A+ a vércsoportom. Ergo amikor szükséges, jelzem, a mindennapokban meg senkit nem érdekel.

A tinédzserekhez pedig annyit, hogy sokuk számára a probléma=figyelem, mivel a legtöbb szeretetre, figyelemre vágyik, talán azt hiszik, hogy megkaphatják, ha valamiben "különlegesek". Ha cserélnének velem egyetlen napra, szerintem este már úgy könyörögnék vissza a saját életüket. (Egyébként én is, ha velük kellene cserélnem.)

Csak keressetek rá itt a Gyakorin, hogy "depressziós". Kiad millió találatot, de ha rákérdezel, hogy na és mit teszel ellene, akkor majdnem mindig kiderül, hogy ja hát semmit, orvoshoz sem jár, de még csak nem is diagnosztizálta senki... már én is írtam ki erről kérdést régebben, hogy mióta lett menő pszichés betegségekkel dicsekedni?

Másik meg, hogy minden makkegészséges félanalfabéta, aki csak lusta volt a saját anyanyelve legalapvetőbb szabályait megtanulni, mindegyik diszlexiás, meg diszgráfiás. Állítólag. De csak azután, hogy firtatod a helyesírását, alapból egyik sem említ ilyet. Persze nyilván egyszerűbb azt mondani, hogy diszlexia, mint bevallani, hogy tanulatlan vagyok. Ugyanígy jobban hangzik, hogy depresszió, mint az, hogy életképtelen lustaság. Mentegetőzés, nem tehetek róla és nem tehetek ellene, hisz' beteg vagyok.

18-as, akkor bocsi.

"Csak keressetek rá itt a Gyakorin, hogy "depressziós". Kiad millió találatot, de ha rákérdezel, hogy na és mit teszel ellene, akkor majdnem mindig kiderül, hogy ja hát semmit, orvoshoz sem jár, de még csak nem is diagnosztizálta senki..."

Mondjuk az, hogy nem jár orvoshoz, az még nem baj szerintem. Én vagyok, aki írta, hogy OCD-s, én se járok már orvoshoz, úgy érzem, tudom uralni a dolgot. Gyógyszert direkt nem szeretnék kapni, egyrészt mert meghízom tőle, másrészt, és ez a fontosabb,mert úgy érzem, hogy akkor majd nem merem nem bevenni. Én szeretném tudni, hogy orvos és gyógyszer nélkül is tudom kezelni a dolgokat. És pl. azért titkolom, mert a barátaim tulajdonképpen elfogadóak, de akkor fel lennék jogosítva a tünetekre, elnéznék nekem, én pedig ezt nem akarom. De én ezt meg tudom tenni, mert gyerekkoromban diagnosztizálták, és akiknek akkor diagnosztizálják, általában azoknak később javul az állapotuk. Akkoriban az életminőségemre is ráment (pl. mindenhonnan késtem), de már nem. Ez persze nem ugyanaz, mint hogy valakinek nem is diagnosztizálták. Csak mondom, hogy nem mindenki jár orvoshoz. De persze ez nem is az a szint, amikor ki se tudja tenni a lábát a házból, amikor az életemet megnehezítette a dolog (pl. nem tudtam megírni egy dolgozatot, mert vagy 20x leírtam a számokat), akkor elvittek orvoshoz a szüleim.

"Mondjuk az, hogy nem jár orvoshoz, az még nem baj szerintem. Én vagyok, aki írta, hogy OCD-s, én se járok már orvoshoz, úgy érzem, tudom uralni a dolgot."

Nem pont erre gondoltam. Te akarsz tenni valamit és uralod, nem tudom pontosan hogyan, lényeg, hogy nem hagyod el magad. Az orvos és pláne a gyógyszer egy depressziósnál, már az utolsó lépés kellene legyen, a tudatos, tápanyagdús táplálkozás, a rendszeres testedzés, a napsütésben való minimum félórás napi séta, és az önkéntes munka (a hasznosság érzése miatt) után.

Hogyha ez mind nem segít, akkor jöhet a pszichológus. De akik itt nyűglődnek, azok egy lépést nem tesznek meg a gyógyulásért. Teljesen ledöbbennek, hogyha rákérdezel hogy mit eszik, mennyit mozog, hova jár el... na most aki tényleg gyógyulni akar, az itt kezdi a dolgot, az alapoknál. Gyógyult /évek óta tünetmentes/ depressziósként mondom ezt. De ezek a "divatdepisek" csak a megmentőt várják, aki lepottyan az égből és megcsinál helyettük minden munkát, ők meg majd csak élvezik a gyümölcsét.