Szerintetek mi történik velem?

Most vagyok elsőéves egyetemista. A középiskolából tavaly ballagtam. Külön fogalom, életérzés volt az, ahogy ott éreztem magam. Jó voltam mindenben, tele voltam barátokkal, ambíciókkal, gyönyörű élményekkel, volt, hogy olyan boldog voltam, hogy attól nem tudtam aludni.

Az egyetemi életről mindig mondták, hogy a magamfajta extrovertált emberek élvezni fogják. Nem is rossz dolog, kollégista vagyok, sokat bulizunk, szeretem a szobatársaimat is...

De amióta vége a középiskolának, elveszett vagyok. Emberekkel vagyok körülvéve, de magányos vagyok. Éjszakánként sírok, egyszerűen mintha ok nélkül sírnék. Nappal életvidámnak tűnhetek, de amikor elaludni készülök, jön a rengeteg negatív gondolat, sírok tőle, félni kezdek mindentől és egy ideje már aludni sem tudok normálisan. Úgy érzem, nincs alattam szilárd talaj, elveszett vagyok és magányosabb, mint valaha, mintha minden szétesett volna.

Néha akkor is előjön belőlem, amikor társaságban vagyok. Egyszer csak szomorúvá válok, utálatot, undort érzek a világ iránt és egyszerűen megijeszt, hogy nem értem, miért. Sosem volt ilyen korábban. Nekem a középiskola négy éve jelentett mindent, és most, hogy ez szertefoszlott, nem tudom magam mögött hagyni, nem tudok nyitni az új dolgokra, amik körülvesznek, borzasztóan érzem magam, már előre félek az éjszakáktól. Nem ismerek magamra, olyan szintű utálatot és ijedtséget érzek egyszerre...

Azért is fáj, mert ott ismertem meg az első igazi barátaimat, akik közül egyet elvesztettem, mert összevesztünk, és megszakadt a kapcsolat.

Rengeteget sírok, de tényleg. Eddigi életemben összesen nem sírtam ennyit.

Ezen kívül ha itthon vagyok egyedül, melankolikus vagyok, nincs kedvem semmihez, csak itthon akarok lenni a macskámmal és betakarózni. Rettegek a világtól.

Mit kezdjek magammal? Pszichológus segít, vagy mi?