Rosszul érzem magam és rossz embernek, vajon mi lenne a megoldás a nyugtalanságomra?

Tisztában vagyok azzal hogy magasabb szinvonalon tudok élni mint otthon tettem. Elég szegény családban nőttem fel, a ház amiben laktunk tele volt csótánnyokkal és nem volt fürdőszobánk sem wc-nk. Mindenkinek hamarabb megvolt mindene mint nekem. Nem voltak menő cuccaim a suliban, folyton gúnyoltak és kiközösítettek mert alacsonyabb színvonalon éltünk. Most hogy tettünk érte, úgy érzem elértem azt az életszínvonalat amit akkor csak a többiek élhettek. De mégis csak azt vagyok képes meglátni hogy körülöttem csupa olyan ember van akit a pénzhajszoláson és a mások lealázásán kívül semmi nem érdekel. A munkatársaim nagy része is olyan aki csak azt várja hogy kimehessen bagózni és kipofázhassák a másik embert vagy megbeszélhessék az előző este ostoba showműsorát. Nincs senki akivel el tudnék beszélgetni zenéről, és egyéb dolgokról amik engem is éredekelnek.

Tisztában vagyok vele hogy lehetne rosszabb életem és sorsom és szerencsésnek mondhatom magam, de egyszerűen minden zavaros. Olyan mintha valaki szorongatná a lelkem és addig nem hagyja abba amíg nem tépi ki.

Előtte más voltam, szerettem segíteni másoknak, de utána csak azt láttam hogy ha segítettem mindig visszaéltek vele. Azok akiknek segítetem utánna elfordultak tőlem, nem kerestek többé. Mostmár nem szeretek nagyon segíteni, pedid régen nagyon feldobott az érzés ha megtehettem. De már nem, folyton az van bennem hogy mi lesz utána, megint közöny. Előtte azt reméltem hogy ha segítek valakinek, akkor az majd elősegíti hogy később barátok s lehessünk. De nem így lett. Szeretek és tudok is beszélni, nem csak a saját anyanyelvemen. De néha meg úgy érzem egy szót sem tudok kinyögni, pedig tudom mi lenne az. Mikor kisiskolás voltam jártan pszichológushoz, de nem sokat segített.

A családom is érdekes, igaz nem ittak sohasem, nem volt rossz gyerekkorom akkor sem ha szegények voltunk és volt olyan karácsonyunk amikor nem kaptunk ajándékot sem. A karácsonyi vacsora is csak farhát volt, de nekem az is szép emlék. Tudom jól hogy mi segítene, de nem jutok előrébb. Van egy csomó dolog ami kiutat mutatna, de úgy érzem gyenge vagyok már hogy elkezdjem őket. Félek a kudarctól, hogy elbukom és csak kritizálnak, gúnyolnak majd hogy sikertelen vagyok. Nem szeretek rinyálni, nem erről van szó, csak nem értem mi a gond.

Nem akarom az embereket hibáztatni, hiszen mindenkinek megvan a saját baja, de nehezen viselem ha nem vesznek emberszámba, kizárnak a társaságból és a beszélgetésből. Nem tudom hol lenne helyem, nem tudok senkit magam mellé állítani hosszú távon, és folyton úgy érzem hogy mindenki csak a gyenge pontjaimat keresi hogy fájdalmat okozhasson. Olykor elég ingerült tudok lenni és kiabálok az emberekkel ha úgy érzem hogy ártani akarnak vagy olyat tettek amivel ellenem vannak.

Sajnálom hogy itt ömlengek, lehet hiba volt ide írnom bármit is, ez sem fog segíteni!

Egyetértek. A pénz nem érdekel annyira, mint mondtam nem panaszkodhatok emiatt. De inkább szeretnék több jó ember között lenni mint hogy legyen egy zsíros bankszámlám. Hiába van meg mindenem most, mégsem érzem jól magam mert nincs kivel megosztani. Mivel nem vagyok egyke gyerek, én mindig szerettem és szeretek megosztani dolgokat másokkal. De egyszerűen nehezen fogadom el ha valakinek más a véleménye egy adott dologról, amikor tisztában vagyok vele hogy igazam van. Ha nincs igazam én azt is el szoktam ismerni (valóban).

Van önkritikám is, ha tudom hogy hibáztam, azt el szoktam ismerni. De nem értem hogy miért olyan ítélkezőek az emberek. Ha hibát követek el, azonnal kirekesztenek és úgy kezelnek mint egy leprást aki nem képes megtenni alapvető dolgokat. Úgy hiszem ha hibázunk és elismerjük, azért nem kellene megbűnhődnünk mintha valami halálos vétek lenne. Persze hogy nem vagyunk tökéletesek, de nehéz elfogadnom hogy ilyenek velem szemben, ezért úgy érzem hogy elégtételt kell vegyek a sérelmemen. Ez az egyik oka amiért nagyon felidegesítenek az emberek. Állandóan a hibáztatás, az elitélés, kirekesztés. Nagyon össze vagyok zavarodva.

Az előző hozzászólónak aki azt írta hogy nyávogok pedig a magyar átlag feletti szinvonalon vagyok stb. Üzenem hogy a pénz nem minden. De tisztában vagyok vele milyen szegénynek lenni. Éltem elég sanyarú sorsot és dolgoztam kemény helyeken. Büszkén is viselem, de mindenkivel megesik hogy kisiklik az élete. Függetlenül hogy szegény vagy módosabb.

Összességében mikor még otthon nyomorogtam akkor sem volt jobb a helyzetem, mindig ki voltam téve olyan embereknek akik keresték a gyenge pontjaimat. Folyton harcoltam is velük, a mai napig is.

De az anyagi biztonság is csak egy dolog. Hiába a pénz ha a lelkedben nincsenek rendben a dolgok. Nekem nincs adósságom, nincs hitelem ha most hazamennék vehetnék egy közepes házat és fel is újíthatnám. Élhetnék ott is. De mit kezdenék magammal? Nem látom azt hogy mitől lenne jobb. Úgy érzem hogy ott is csak az ellenségeim szaporodnának. A párom családja pedig iszonyúan szegény, őket segítjük ahogy tudjuk, szóval ennyi adakozás bőven elég. De ők legalább hálásak érte és arra fordítják amire kell. Nem isszák és bagózzák el. Hanem ételre, tüzifára és az életükre fordítják. Ezt kellene tennie mindenkinek. De hova tartunk? Mindenhol irigység, rosszindulat, háborúk és káosz! Hogy tud élni így az ember?!