A gyerekvállalással kapcsolatos érzéseim normálisak vagy valahol mélyebben gyökereznek?

Arra kérem azt, akit ez a téma érzékenyen érint és/vagy nem képes kellő toleranciával olvasni a kérdést, inkább nézzen meg egy másikat, én sem azért írom ezt ki, mert olyan jól érzem magam tőle.

Szóval úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor kicsit jobban átgondolja a kérdést. Általánosságban sok ember odajut, hogy ő bizony szeretne gyereket. Bennem viszont mindig is volt valami visszatartó erő. Most itt nem a pelenkacseréről, az éjjeli felkelésekről vagy a zsivajról van szó (persze erről is, de úgy gondolom, ezen senki nem akad fent, mivel ez ezzel jár), hanem félelemről. Úgy érzem, hogy -és most nagyon csúnya leszek- a gyerek vetélytársat jelentene, ami tönkretenné a kapcsolatomat.

Valamilyen szinten borzasztó önzőség, tudom, de attól félek, hogy ha terhes lennék, a párom már nem engem látna, hanem egy gyerekkihordó automatát, ami pénzbedobás után 9 hónap múlva kiadja a gyereket. Csak a gyereke anyját, és nem engem. Hogy egy idő után elfelejt, mert sokkal jobban szereti a gyereket, és fáradtan, munka után a gyerek lenne az első, rám meg nem maradna sem kedve, sem ideje. És attól is félek, hogy éppen emiatt nem tudnám a gyereket sem szeretni, és csak mint kötelesség tekintenék rá.

Nem szeretnék olyan kapcsolatban élni, amit csak a gyerek tart össze. Ahol már régen elmúlt a szerelem, talán már a kölcsönös tisztelet sincs meg. Ahol fenttartjuk a látszatot, egy fedél alatt élünk, még el is beszélgetünk egymással, de egymás háta mögött minden rossz dolgot mondunk/gondolunk. (Igen, ez a bekezdés a szüleim kapcsolatáról szól.)

Gyerekként gyakran voltam postagalamb a szüleim között, amikor nem volt éppen rózsás a hangulat. Állandóan azt éreztem, hogy az én hibám, ha összevesztek és furdalt a lekiismeret, hiszen általában rólam volt szó (hivatalos papírok, elvinni engem ide-oda, ki vigyen és mikor, a pénz így-úgy, már megint venni kell valamit a gyereknek, mindig költöd a pénzt stb.). De ezt nem éreztették velem, sosem nélkülöztem semmit, szerettek, csak azt felejtették el, ha veszekszenek, az áthallatszik a csukott ajtón.

Szóval, nagyon fájna, ha "egy másik ember" miatt menne tönkre az addigi remekül működő kapcsolatom, akivel, az életemet szeretném leélni. Egy ideig lehet húzni-halasztani a témát, de örökké nem. És egy gyerek az nem olyan mint egy könyv, ha nem tetszik vagy nem válik be, eladom, és kész.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy kapcsolat két emberes munka, és hogy emberek százezrei élnek boldog házasságban gyerekkel együtt. Csak az bánt, hogy valakinek sokkal komolyabb problémái voltak gyerekkorában, mégsem érez így. Szeretnék szeretni gyereket, de nem megy.

Tehát a kérdés célja, hogy megtudjam, hogy ezek vajon általános gondolatok-e, amelyek mindenki (minden nő) fejében megfordulnak, csak nem illik róla beszélni, vagy simán csak önző vagyok erre a világra?