Mit csináljak ez ellen?

Régen elég akaratos voltam, nem riadtam vissza semmitől, amit akartam, azt elértem bármi áron. A saját elképzelésem szerint éltem, szókimondó voltam, és leszartam mindenkit, hogy ki mit gondol rólam. Elég energikus, és életrevaló voltam. Most, hogy így felnőttként kell élnem, eléggé visszafogott lettem, és elnyomom a saját tulajdonságaimat, érzéseimet, mondhatni 180 fokos fordulatot vett a személyiségem. Hogy mondjam... Nem akarok senkit se megbántani a beszédemmel, a természetemmel, mivel hogy eléggé őszinte/szókimondó az (igazi) énem, elég érzékeny vagyok, és nem bunkó módon kezeltem az embereket, de most már nem is beszélek, csak figyelek, és helyeslek, amit a többiek mondanak. (Szóval nem vagyok egy társasági lélek, régen meg le se tudtak lőni.) Emiatt nem tudok őszintén megnyílni az embereknek, és ez eléggé zavar, mivelhogy nem az igazi xy-t ismerik meg, és nem úgy viszonyulnak hozzám, hanem ahhoz a hamis képhez, amit felvázoltam nekik magamról. Pl: ha unom egy ember beszédét, akkor ugyanúgy végighallgatom és mosolygok, mintha érdekelne amit mond, ha nem szeretek valakit/valamit, akkor azt nem tudom kimondani, mivelhogy nem akarom megbántani senkit. Más ember meg ha un valakit, akkor megpróbálja otthagyni minél előbb, vagy megpróbálja lerázni, én meg erre nem vagyok képes. A gyerekkori barátaimmal sem ugyanolyan vagyok már, gátlásos vagyok még velük szemben is. Olyan 16 évesen kezdett kijönni ez bennem, amikor az ember már feltudja fogni a saját helyzetét, környezetét, és kezdi érteni miről is szól az élet... Onnantól olyan képet akartam/ok magamról festeni az emberek szemében, hogy minél tökéletesebb legyek, stb stb... Nagyon nagy lett bennem a megfelelési kényszer. Az igazi énemet meg elfojtom állandóan, és hát ez eléggé nagy katyvaszt tud eredményezni az emberben. Mondhatni enyhe önértékelési problémákat eredményezett nálam. Kerülöm az emberek társaságát, emiatt nem szeretek még kimozdulni se. Nem úgy élheti az ember az életét, ahogy ő akarná, hanem amit mások elvárnak tőle, legfőképp a társadalom... De ha komolyra fordul a helyzet, netalántán mérges vagyok, vagy amikor nincs helye a kamuzásnak, és a finomkodásnak, akkor meg visszajön a valós természetem, és egy sokkalta erősebb jellem mutatkozik meg bennem, és az emberek is máshogy állnak hozzám. Szóval az a problémám, hogy nem merek őszinte lenni, és még magamnak is hazudok, ami azért már eléggé bajos. Lassan már depresszióba fajul a dolog. Mit kezdhetnék ezzel? Hogy tudnék leszámolni ezzel a megfelelési kényszerrel?