Hogyan győznétek meg egy paranoid és nárcisztikus személyiségzavar ismérveivel rendelkező egyént, hogy szakemberhez kellene fordulnia?

Igen, szerintem is szenved valahol, ezt én is így látom. Vannak olyan megjegyzései, amiből kiderül, hogy sok-sok baja van magával, és a cselekedetei is sokszor ezt mutatják: bizonyos dolgokban rettentő fontosak a külsőségek, az ismeretlenek véleménye, de más (igazából józan ésszel fontosabb) dolgokban nagyon elhanyagolja magát.

Szakemberhez nem fog fordulni, és álmodni sem merek arról, hogy ilyesmiről lehessen vele beszélni. Rendkívül óvatosan lehet vele még a jóval könnyebb témákat is "megbeszélni", (megbeszélni semmit sem lehet), mert mindenből botrány vagy valami más eszement dolog keletkezik, az üldözési mánia miatt.

Ez egy reménytelen dolog. De nem fordulnak el tőle az emberek, mármint a közvetlen család, mert érzelmi rabságban tartja őket.

Barátok, ismerősök már rég nincsenek körülötte.

Én tudom, hogy nem akar rosszat, és látom sokszor felcsillanni benne, hogy valójában jó ember, és segíteni akar nagyon sokszor, és vannak nagyon kedves pillanatai, órái, szinte minden nap, vagy legalábbis hetente többször.

Viszont ha az ember nem neki akar élni, a saját életenergiáját nem az ő táplálására akarja föláldozni 99%-100%-ban, akkor sajnos el kell szakadni, mert nincs középút.

Kérdésed második felére válaszolva: Bár ő nem annyira nehéz eset (sokkal nehezebb esetekről hallottam), én eléggé megsínylettem, a legnagyobb baj, hogy az érzelmi világom a nulla fele van valahol, az életben nehezen haladok, főleg magánéleti téren, de egyéb téren is. A családtagjaimért is rettenetesen aggódom, mert ők még benne vannak ebben a helyzetben, és nagyon rosszul vannak, képtelenek segíteni magukon, vagy segítséget igénybe venni.

Persze nyilván nem tehetem mindenért őt felelőssé, de az élet nagyon máshogy alakult volna, ha ő nem lenne ilyen.

Sikerült előrébb jutni ezügyben?

Azért kérdezem, mert sajnos nekem a legjobb barátomnak hitt egyénről bizonyosodott be ugyanez. Annyira a bizalmamba férkőzött, annyira jó fej volt hogy nagyon hamar megszerettem. Én 44 éves vagyok, ő 28, mindketten fiúk. Én egy szakítás (ami felér egy válással, mert a barátnőmmel-élettársammal 15 év után mentünk szét 3 éve) után voltam pár hónappal, amikor egyik nagyon fiatal kollégám elkezdett a privát szférájába hívogatni. Vásárlás, bulizás, edzőterem stb. Olyan lett a kapcsolatunk, mintha két testvér lennénk. Olyan szorosan összebarátkoztunk, hogy napi többtíz üzenet, heti 4-5 tali, mindig együtt buliztunk, edzettünk, még nyaralni is ketten mentünk, mivel neki sem volt csaj és nekem sem, így pont ideális volt. Viszont megfigyeltem rajta, hogy semennyire nem bírja elviselni azt, ha valami kritika vagy észrevétel éri. Mindig úgy manipulálta a dolgokat, hogy ugyan néha olyan sültbunkó volt, hogy mindenki azon csodálkozott, hogy miért nem bsaztam pofán, de úgy hozta ki mindig, hogy én vagyok az, aki felfúj mindent, aki túlérzékeny stb, a legordasabb bunkósága esetén is még majdnem hgy én kértem elnézést. Már-már az önértékelésem kezdett tönkremenni, amikor rideg, kegyvesztett eltávolodást alkalmazott velem szemben. Ekkor kisebb-nagyobb szünetek szoktak bekövetkezni, majd valamelyikünk megtöri a jeget és újra dúl a nagy spann cimbizés. De mindig neki kell, hogy igaza legyen, mindig kioktat, eszet oszt, fölényeskedik. Amikor olyanja van. Amikor minden oké, akkor meg többnek érzem a barátságunk értékét egy párkapcsolaténál, annyira közel érzem magamhoz. Legutóbb akkor kegyvesztettezett velem, amikor barátnőm lett, holott a barátságunkat ápoltam ugyanúgy és ki is fejeztem, hogy ő továbbra is fontos. Illetve egy bulin berúgtam és elég szókimondóan leoltottam a srácot. Őszintén az arcába toltam azokat, amiket sérelmeztem, de az ő érzelmi analfabétizmusa miatt, ismervén a konfliktuskezelési szintjét, inkább nem mondtam. Azon az éjjelen viszont igen. Utána ugyan már megint én elnézést kértem, mondta is, hogy no para, de akkor elkezdődött a fagyos kegyvesztettség. Majd egy hónappal később keresett, néha rámírt, elhívott egy társasági buliba, stb. El is fogadta, válaszolok is ha ír, de én már nem kezdeményezek vele semmit. És közben szinte a szerelmi bánathoz fogható hiányérzettel küzdök kb fél éve, de egyszerűen nem akarok - az eszem alapján - megint belemenni a játszmáiba.

Mi itt tartunk, hogy inkább az elengedés, mint a győzködés.