Felnőtt korra valóban kiegyensúlyozódnak az önértékelési/önbizalom problémák?

Az önbizalom nem kor függvénye, hanem lelki állapoté és körülvevő közegé. Ha az embert csalódások érik romlik az önbizalma legyen az felnőtt/gyermek, inkább azt mondanám, hogy mire megérik az ember gondolkodása rájön, hogy a kis problémák fölött át kell siklani és csak a nagyobbakkal foglalkozni. Az érettség nem egyenlő a felnőttséggel. Húsz éves vagyok, de megfigyeltem, hogy vannak még negyven éves emberek is, akik óvodásokhoz hasonló problémákon rágódnak és érzik rosszul magukat. Hasonló emberekre vall az is, hogy feleslegesen törődnek olyan emberek gondjaival, akiket bár ismernek, de tudják róluk, hogy rossz emberek, vagy rossz tulajdonságaik vannak... egy érett ember inkább a saját gondjával törődjön, még az is nehéz...

Viszont az önértékelés javulhat, ha adott felnőtt ember tudja magáról, hogy megtette, amit magától megkövetelt és sikeresen halad önmagával való megállapodása felé, a siker útján esetleg, de az élet bármely területére vonatkoztatható az ember célkitűzése.

Igen, van rengeteg felnőtt akinek gyenge az önértékelése, van amelyik jól leplezi és van amelyik nem.

Kamaszkorból kinőve, ahogy különböző dolgokat él meg az ember, előbb utóbb rájön dolgokra a saját tapasztalatai alapján vagy másoktól tanulva.

De van aki nem jön rá.

Van, aki beképzelt marad, van aki alacsony önértékelésű, stb.

De az értékrend változik, ebben biztos lehetsz.

Például rájössz, hogy ami kamaszkorban fontos volt, már nem annyira fontos.

Vagy rájössz, hogy attól nem leszel boldog ha másoknak akarsz megfelelni. Csak magadnak kell megfelelned.

És hasonlók.

Az elsővel egyetértek. Általában azért tűnik így, mert mi csak ezt halljuk a TV-ből, rádióból, internetről. Akinek nincs önbizalma, az nem is fog mutatkozni. Vannak olyan emberek is, akiknél ez a dolog úgymond "mutálódik".

Például annyira nincs önbizalma, hogy hazugságokkal kérkedik, csakhogy megdicsérjék. Vagy vannak azok, akik állandóan a pozitív megerősítéseket hajkurásszák, hogy pótolják azt, ami hiányzik belőlük. És persze ott vannak az első hozzászóló által említett csendben bujkáló emberek. A lényeg, hogy egyikük sem emelkedik ki az átlagból, ezért a médiában nem hallunk róluk - pedig rengetegen vannak.

Az önbizalom/önértékelés megváltozását véleményem szerint nem várhatjuk csak az időtől. Nem az időtől fog valaki megjavulni, hanem az általa befogadott információk másságától. Pl. valaki egész gyerekkorában azt hallotta, hogy "buta vagy, béna vagy, rossz vagy" stb., akkor nyilván egy idő után kialakul az önbizalomhiány. De mondjuk kiderül róla, hogy tehetséges színész, elkezd színészkedni, és azt fogja hallani, hogy "ügyes vagy, tehetséges vagy" stb., megváltozik a környezetéből származó visszajelzés érzelmi töltete, ezért nő az önbizalma. Aztán eljut oda, hogy a leghíresebb filmekben játszik főszerepet.

Nyilván ez egy eltúlzott példa, de szerintem a lényeg benne van.

És vannak azok, akiknek nincs veleszületett tehetségük, de szorgalmasak és kitartóak. Ők azok, akik ki akarnak törni az ördögi körből. Én úgy gondolom, hogy rengeteget kell tenni az önbizalom megszerzésért, és akikről azt halljuk, hogy sikerült, azok valóban tettek is érte. 1,5 éve dolgozom ezen én is, és bár értem el sikereket, az önbizalomtól még mindig mérföldekre vagyok.

________________

Nem muszáj adnod a válaszomra, mert én sem vagyok felnőtt, de rengeteget foglalkozom lélektannal, pszichológiával és a személyiség megváltoztatásának fortélyaival.

17/L

Elmondom hogyan lett önbizalmam.

Világ életemben volt rajtam plusz 5 kiló felesleg, ami egyébként nem áll rosszul meg nem vagyok dagadt, csak szimplán nem vagyok laposhasú, simabőrű lány. A jelenlegi párom szépen levitte az önbizalmam a béka segge alá egy időben. Aztán a sok családi probléma meg a sok párkapcsolati nehézségek és a depresszió legmélyéből való kikerülés után egyszer csak azt vettem észre, hogy nem érdekel már senki véleménye. A mai napig kapom az ívet még apámtól is meg a páromtól, hogy kicsit fogyni kellene amíg fiatal vagyok, mert majd ha lesz gyerek meg majd a 30as éveimhez érek, akkor úgy is elfogok hízni. Tudjátok mit? Lesz.rom! És mivan akkor ha kicsit elhízok? Mintha nem lehetne rajta változtatni. Ro.adtul nem érdekel már, hogy hány kiló felesleg van rajtam, mert rájöttem, hogy én világ életemben ilyen voltam. Akkor tudtam kellő vékonyságra lefogyni, mikor rendszeresen tornáztam meg futni jártam. Az a mély depresszió amiből sikerült kikerülnöm még egy löketet adott, hogy magasról tegyek az ilyen véleményekre. Senki nem tökéletes és nem is akarok az lenni. Így is megvagyok magammal elégedve és szépnek látom magam emellett folyamatosan kapom így is másoktól a bókokat. Szerintem ez egyértelmű jele annak, hogy nem vagyok egy csúnyasági pótlék. A suliban a legszebb lányok között voltam számontartva. Hozzáteszem most 22 éves vagyok, úgyhogy ez a folyamat nálam viszonylag gyorsan lezajlott, mivel pl. a velem egykorú barátnőm még mindig azon izgul, hogy divatosan öltözködjön meg hogy elég vagány legyen az instája... engem ezek is hidegen hagynak már.