Felnőtté válás, tényleg ez volna a lényege?

Hát akkor kezdeném a mesémet:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy olyan életet képzelt el magának, ahol nincsen bánat, nincsenek határok, ahol senki nem mondja meg hogy nézz ki, mit hogyan csinálj...

éldegélt egy kis "tanyán" ahol az állatok voltak a legjobb barátai. Nem létezett semmi más csak a kutyája,és a lúdjai. Utálta az apját és az embereket azért amilyenek. Utálta a rengeteg fájdalmat amit kapott és megfogadta ő sosem lesz olyan mint Ők. Aztán egy nap az apja eladta a kutyáját, és a lúdjait és a lány egyedül maradt. Nemsokkal később a szülei elváltak mert a lány már nem bírta volna... nem bírta volna hogy minden ünnepkor máshol kell aludjon nehogy álmában a részeg apja megölje, és a folyamatos sértegetést azokat a szavakat...

A lány és az anyja elköltöztek egy helyre ahol azt gondolták nem lesz többé szenvedés. Új emberek, új iskola, új ház, új élet. A lány elkezdhette azt csinálni amit egész életében szeretett volna, és megérkezett egy új családtag..... a kutya. Teltek múltak a hónapok, minden szuper volt, új barátok, szabadság, egyre több szeretet. A kutya és a lány boldogan éltek együtt, rengeteget kirándultak, mindent együtt csináltak, mint a testvérek. Aztán a lány egyre többet kezdett érteni a világból, lettek céljai, vágyai, egyre több lett a gond, és lassacskán visszajött ugyan az az érzés is mint amit még régen érzett a gyűlölet. És végül kirajzolódott "Régen ketten voltunk a világ ellen. Aztán Te is felnőttél meg Én is." Elszálltak az álmok hogy majd mi ketten mindent megoldunk, és nem kell hozzá se pasi, se smink, se jó külső se semmi. Nem a kutyában van a hiba, hanem bennem. Tényleg ez volna a felnőtté válás lényege? Nincs már más csak a pénz, a ház, a "család"? A vagyon és a nemlétező dicsőség? Régen tudtam mit akarok, most már azt sem tudom ki vagyok. Értem hogy nem lehet fent örökké a rózsaszín szemüveg, de ez volna a valóság? A napi robot munka a semmiért? Régen nem ilyen voltam. Nem foglalkoztam ilyen dolgokkal, nem bántott ha valaki beszólt azért ahogyan kinézek, nem érdekelt ha valaki lenézett mert nekem a kutya a legjobb barátom, nem érdekelt ha egyedül voltam. Csak Ő és Én. De ez eltűnt. És hiányzik. Már nem arról szól semmi mint régen, már másmilyenek a séták. Most Ő is egyedül van és Én is, pedig mi csak ketten érünk egyet. Szépen lassan kiölnek az emberből minden varázst, a szív megkeményül de Ő ezt nem érti és nem is akarja, és Ő teszi jól. Szóval tényleg erről szólna? Mire felnövök olyan leszek mint az összes többi? Ne értsetek félre én most nem konkrétan a kutyám és a köztem levő kapcsolatról próbálok beszélni, úgy éreztem talán ez érzékelteti a legjobban. ÉS bocsánat ha nagyon nyálasra sikeredett.

Úgy érzem már semmit nem tudok. Semmit nem értek. Még a gondolataim sem tudom pontosan kifejteni, összevissza kavarog bennem minden, ha valaki megkérdezné miért vagyok szomorú nem tudnám megmondani. Nem tudnám mit mondjak rá hogy azért mert már nem tudom ki vagyok, vagy hogy nem értem miért lettem ilyen, vagy hogy félek hogy milyen leszek még. Egyszer egy ismerősöm mondta hogy rengetegszer fogok még elveszni. Miért? És mi lesz ha olyan leszek mint apám? Én is mindenkit ütni verni fogok, meg mindenkivel úgy fogok beszélni mint ő? Igaz a mondás minél jobban harcolsz ellene annál inkább olyanná válsz?

Bárcsak tudnám.