Nagyon megvisel a felnőtté válás. Tudtok tanácsot adni?

Jövőre fogok végezni az egyetemmel, 23 éves vagyok. Egy sokrétű probléma alakult ki nálam, melyet hosszasan elemeztem, és arra jutottam, hogy ez mind egy tőről fakad.

Két éve vagyok együtt a párommal, minden szuper, nem is álmodhatnék jobb társról, de mikor az utolsó előtti évnek vége lett az egyetemen, valami miatt elkezdtem kételkedni abban, hogy jól választottam-e. Nagyon idegesít, hogy ilyenre gondolok, bűntudatom is van emiatt, sokat sírok, ideges vagyok, mert borzasztó bunkónak érzem magam, hogy ilyenre egyáltalán gondolok.

Aztán: megvisel az is nagyon, hogy mindjárt végzek, dolgoznom kell majd egy munkában, amit választok, és emiatt el kell szakadnom a szüleimtől, nem élhetek már velük többé, mert nekem muszáj Budapesten dolgoznom, nem maradhatok abban a kis városban, ahol felnőttem. De ezekben az években, amikor egyetemista lettem, és kollégiumba költöztem, rájöttem, hogy mennyire szeretem a szüleimet, mennyire sokat tettek értem, és nem akarom őket ritkábban látni, mint most. Sőt, olyan dolgok is megfordultak a fejemben, hogy legszívesebben újra gyerek lennék, és hazaköltöznék hozzájuk.

Ez a két említett téma azért függ össze, mert a kapcsolatom nagyon komoly. És ettől megijedtem, hogy úristen, most már akkor sosem fogok pasizni, vele fogok élni, és mi lesz, ha megunjuk egymást...stb, vagyis kissé gyerekes a hozzáállásom. Ehhez pedig már értitek, miért kapcsolódik az, hogy a szüleimmel akarok lenni. Ez is olyan gyermeki.

Mit tanácsoltok, hogyan legyek ezen túl, és hogyan fogadjam el, hogy "kirepültem a fészekből"?