Titeket is gyakran próbálnak azzal "vigasztalni", hogy másoknak mennyivel rosszabb?

Én már nagyon unom, hogy ha valami problémám van, senkihez nem tudok fordulni, mert mindenki letorkol, hogy másoknak mennyivel rosszabb/mások hogyan kerültek ki az enyémnél sokkal rosszabb helyzetekből is. Sokszor végig se hallgatnak, csak leugatnak, meg jönnek ezekkel az (egyébként meglehetősen egy kaptafára készülő, ugyanazokból az elemekből álló) történetekkel másokról.

Érdekes módon én még soha nem sóhajtottam fel megkönnyebbülten ezeket a történeteket hallva, hogy tényleg milyen jó is nekem -- mert ennek nem ez az üzenete. Hanem az, hogy "te nem vagy fontos, neked nincsenek és nem is lehetnek problémáid". (Nemrég olvastam egy könyvet, amit egy háromgyerekes anyuka írt, akinek a negyedik gyereke olyan súlyos fejlődési rendellenességgel született, hogy csak fél évet élt. No, ő is leírja őszintén a könyvben, hogy eleinte próbálta magára erőltetni ezt a "másoknak még sokkal rosszabb" dumát, de egy idő után már nem bírta, és kimondta, hogy attól, mert mások is szenvednek, esetleg még jobban is, attól nem lesz jobb se a gyerekemnek, se nekem.)

Mindenesetre már nagyon unom. Belefáradtam, hogy mindig egyedül maradok a gondjaimmal.

(Mielőtt még ezt gondolnátok, nem vagyok olyan fajta, aki folyton panaszkodik, és a gondjaival -- és csak a gondjaival -- nyaggat másokat, meg terhére van másoknak ezzel. De egyszerűen mostanra úgy érzem, elfáradtam lélekben, belefáradtam ebbe az örökös elutasításba.)