Ugy érzem, hogy szépen lassan megszűnök emberként létezni. Hogyan maradjak érző lény?

Rengeteg ember, frusztrál, idegesít, és haraggal tölt, el ha sírnak, ha szomorúak, ha hazudnak. Néha tényleg úgy gondolom, hogy ha megbántok valakit akaratomon kívül, és sír emiatt, hogy azt csak megjátsza, hogy együtt érzést keltsen bennem. Semmi nem hat meg, és mintha a közelemben lévő Férfiak, magukról szeretnének lebeszélni .Úgy gondolják, túl jó vagyok hozzájuk, és nem érdemlik meg, azt amit teszek. Vagy Túl jó Nőnek gondolnak.

Össze zavarodnak, ha munkámról lelkesedéssel mesélek, még egykét szóban is. Szeretem azt amit végzek éppen, és ez mért zavarja őket? Ha pedig csak pozitív dolgokat említek, el gondolkoznak, hogy miért nem panaszkodom. Ha pedig másokat bátorítok, hogy legyenek Ők is boldogok, elutasítanak, és félnek a válltozástól. Egyszerűen dühít, hogy meg ragadnak a maguk depressziójában, és keserűségükben.

Nem szeretnék egyedül meghalni, szeretnék párt, férjet magamnak, és talán egy kis gyermeket, de minden ami velük kapcsolatos irritál.

Volt olyan eset is, mikor korán reggel arra keltem, hogy a szomszéd udvarból, át halattszódott a kacajuk, és meg magyarázhatatlan mód, borzasztóan zavart. Olyan művi volt, gépies. Haragudtam, hogy nem volt őszinte és kifejező.

De nem csak nekik, a környezetemben élők minden egyes szava. Nem bízok a felnőttekben, igaz lassan 21 éves leszek, tartozom felelősségel a fogadott "lányom iránt", de mégsem nyugtat meg.

A családomat, meg semmilyen formában nem tudom elviselni, nem tekintem őket szülőként, mint a pici gyermekek, olyanok számomra.

Mióta elhatárolódtam Tőlük, elviselhetőbbé váltak, és nem zaklatnak, semmilyen üggyel vagy kéréssel, csak ha nagyon fontos.

Jobban érzem úgy magam, ha nem kötődöm senkihez, de még is ott van az hogy igen, pedig szeretnék.

Őszinte, igaz erős kapcsolatot, ami talán pont az érzelmek nélküli életre alapul.