Újabban a múlton nosztalgiázok állandóan, pedig fiatal vagyok, de visszavágyom abba a világba, ami 2000 előtt volt, mit tegyek, hogy ne állandóan ezen pörögjeek?

Nem lehet összehasonlítani. :) 29 éves vagyok, tehát veled kb. egykorú. A 90-es években 5-15 éves voltam, suliba jártam, barátnőimmel játszottam, olyan dolgok foglalkoztattak, hogy ne kapjak rossz jegyet, meg miért hanyagol a legjobb barátnőm, a aztán kamaszkorral persze megjelentek a szülőkkel kapcsolatos ellenérzések stb. Ezekben nincs semmi extra, mindenki átéli. Most felnőtt vagyok, férjem van és két gyerem, vannak apróbb anyagi és párkapcsolati nehézségeim (mint kb. mindenkinek), most épp a másoddiplomám megszerzése körüli problémák és a gyed utáni álláskeresés nehezítik a mindennapjaimat. Ezek egészen más természetű dolgok, mint általános iskolában. Nem jobbak, nem rosszabbak, hanem egy másik életszakasz feladatai.

De ha a kérdésed arra irányul, nem lennék újra gyerek, és végyom vissza a 90-es éveket. A gyerekkor szép volt, jó volt, de vége van, a boldogságot pedig most kell megtalálni, a múlt kergetéséből nem szokott semmi jó származni.

30 vagyok és pont ugyanezt érzem amit Te kedves kérdező. Persze, szívesen lennék gyerek újra, szívesen tudnám magaménak az akkori "problémáimat" a mostaniak helyett, de nem elsősorban erről van szó.

Valahogy az akkori dolgokra, az akkori életfelfogásra vágyom. Mindenkinek volt munkája, az emberek normálisan álltak egymáshoz, segítették egymást, összetartóbbak voltak, nem az volt a hétvégi elfoglaltságuk, hogy a tescoban szórják a pénzüket az egész családjukkal, és valahogy sokkal csendesebb és nyugodtabb volt minden.

A megoldás erre, hogy tudatosítanod kell magadban, hogy az a múlt, és már soha nem fog visszajönni az az idő. A jelenre és a jövőre kell koncentrálni, mert azt még lehet alakítani. Bár nekem ez még nem sikerült.

Különben megnyugtatlak, mert sok korom/korodbeli emberrel beszélek nap mint nap, és rengetegen vannak így ezzel a dologgal (szinte mindegyikük), szóval nem vagy egyedül.

Azt hiszem, megértelek.De lehet,h teljesen másra gondolsz, azért leírom mégis.

Én is visszavágyom a gyerekkorba, kicsivel fiatalabb vagyok nálad. Teljesen normális amit érzel, de ne várd, h megértsenek az emberek.

Ugyanis a legtöbb ember érzéketlen, gátlástalanul előrenyomuló primitív Magyarországon. Ez van.

Egyrészt a felnőttkor "meg is követeli", hogy ilyen legyen mindenki, ezért unalmas, egyéniség- és érzésnélküli az legtöbb ember. A másik meg,h errefelé is megy a világ. Amikor még fiatalabb voltam, kint játszottak csomó helyen az emberek, ma már üres minden, vagy elmennek bulizni, vagy a szgép előtt ülnek. Meg ugye Magyarországon még a megélhetés is nehéz, meg ugye a magyarok eleve nem a toleranciájukról és kedvességükről voltak híresek.

Én gyerekkoromban még elég jól éreztem magam, szinte minden nap kint voltunk vhol, de gimi sem volt rossz pár évig, ott még voltak egyéniségek és volt némi ártatlanság pár emberben, lehetett őszintén beszélgetni.

Az a baj, hogy egy olyan világba vágysz vissza, ami soha nem létezett. A 90-es évekről nagyon hiányos és torz emlékeid vanna, hiszen gyerek voltál. Nem tudom, honnan veszed, hogy akkor nem volt "gátlástalan előrenyomulás", meg nem volt provokáció. Egyszerűen hozzád nem jutott el, nem veed észre, mert nagyon-nagyon mással voltál elfoglalva.

Olyasmit állítani meg, hogy a 90-es években mindenkinek volt munkája, elég nagy tudatlanságra vall. 1993-ban volt csúcson a munkanélküliség, 1996-ban 18 százalékos volt az infláció. Az emberek csak kapkodták a fejüket, nagyon nem ezt várták a rendszerváltástól.

Az meg, hogy hol vannak tele az utcák meg hol nincsenek, minden bizonnyal helyfüggő, én egy Pest környéki kisváros lakótelepén élek, rengeteg a gyerek, mindig tömve vannak a játszóterek, a kamaszok is kint lógnak az utcán egész nap, a házunk előtti kis parkban nyáron tollasoznak a felnőttek is, tök jó az egész.