Lányok, nők! Van köztetek olyan, aki soha nem számíthatott az édesanyjára? Betérnétek?

Igen, van, de nem nagyon akarom ezt kitárgyalni, szerintem tökre érthető, hogy miért.

Nem arról van szó, hogy nem számíthatok rá, nem támogat, viszont... nem ért meg, nem is beszélünk egy csomó fontos dologról, és hiába számíthatnék rá, mindezt csak úgy, hogy közben kioktatva cseszeget, elmondja, hogy ezt meg azt hogyan kellett volna jól csinálni, úgyhogy inkább nem is mondok el neki semmit, mert úgyis csak lehülyéz, ahelyett, hogy nyugodtan elmondaná nekem a véleményét.

Úgy dolgozom ezt fel, hogy nem mondok neki semmi lényegeset (múltkor vettem egy gitárt - saját erőből megkeresett péznzen! - , és csak napokkal később tudta meg, van, amit sosem tud meg), máshoz fordulok, vagy inkább senkihez.

Az életem még mindig ugyanígy van, hisz a szüleimmel élek, a viszonyom sablonos, sőt, felületes a szüleimmel. Vannak bizonyos más okok is, de ezekre aztán végképp nem térnék ki.

Én is ilyen vagyok, minket ugyanis elhagyott anyu, amikor még kicsik voltunk, és apukánk nevelt fel.

Nem nagyon volt még "feldolgozni", semmiben sem szenvedtünk hiányt, nem volt semmi gond, sőt, sokkal nyugodtabb életünk lett.

A mai napig apukánkra bármikor és bármiben számíthatunk.

Jelenleg mondjuk kéthavonta telefon, és kb. félévente egy-két órás találkozás vele. (Mármint anyukánkkal.)