Mit csináljak hogy ne utáljam a kisbabákat?

Miért gondolod, hogy csinálnod kellene bármit is? Gondolom attól, hogy utálod őket, még nem szoktad őket bántani, csak idegesít a téma és a gyomrod felfordul tőle. Nálam legalábbis ez van. Sosem találtam aranyosnak a gyerekeket, nem érdekelnek és idegesít, ha kérdezgetik, hogy nekem mikor lesz vagy ragaszkodnak hozzá, hogy fogjam meg és hasonlók. Alapvetően nincs azzal probléma, ha te nem szereted őket, ha kevesen is, de vannak ilyen emberek.

Mások előtt pedig vagy megmondod, hogy téged nem nagyon érdekel a téma és inkább hagyjanak ki belőle, vagy megjátszol valamit. Például azt, hogy azért nem fogod meg, mert félsz, hogy nem jól fognád és hasonlók. Akkor megértőek és kedvesek veled az emberek, nem hordanak le és békesség van. Gyakorlatilag önuralom kérdése az egész, próbáld nem kimutatni. Nem gondolom, hogy tudnál tenni bármit is azért, hogy ne utáld őket. Max. felfedni az okot és analizálni, esetleg átbeszélni pszichológussal. De nálam például nincs konkrét ok, egyszerűen nem érzem azt, hogy aranyosak lennének, nem érdekelnek. Foglalkozni pedig nem akarok velük, mert akkor úgy kell tennem, mintha érdekelnének, és kedves és gondoskodó lennék.

Totál normális amit érzel, és felesleges titkolnod, leplezned vagy szégyelned ezt. Szerintem az lehet, hogy még nem érkezett el az idő, hogy szerepet kapjanak az életedben a gyerekek. Hasonlóan voltam én is ezzel, maximálisan hidegen hagytak a gyerekek, taszítónak találtam ha egy szülő másról sem képes beszélni, és idegesítő volt nyilvános helyen a bömbölés vagy a hiszti. Csak évekkel később és nagyon-nagyon lassan jött a változás, talán még most is abba vagyok :) Egyszercsak azt vettem észre, hogy ha gyereksírást hallok, akkor már nem azt mondom magamban "az anyja miért nem penderíti már ki innen", hanem hogy "vajon mi lehet a baja"... stb.

Nem egyformán érünk, nem vagyunk egyformák, ennyi. Le merem fogadni, hogy előbb-utóbb nálad is elindul ez a folyamat :) Ha meg életed végéig így gondolkodsz majd, az sem abnormális.