Nekem olyan gondom van hogy van egy kislány 16éves és bármit mondunk neki fordítottját csinálja és nem tudjuk hogy miért, már többször fordultunk vele orvoshoz, de semmi eredménye nem lett. Mit tanácsoltok?

Mond meg neki a következőt: KISLÁNYOM, TE BOLOND VAGY ÉS MÉG GONOSZ IS! BEADLAK AZ ÁRVAHÁZBA MERT NEM BÍRLAK ELVISELNI AHOGY SENKI MÁS SEM. ELÉG NAGY VAGY MÁR AHHOZ HOGY BELÁTÁSSAL BÍRJ ARRA AMIT MŰVELSZ, ÉS HA ÚGY GONDOLOD HOGY AMIT CSINÁLSZ AZ JÓ, AKKOR NAGYOBB FOGYATÉKKAL ÉLSZ MINT GONDOLTAM.

Ha kislányként kezeltek egy 16 éves nőt, ne csodálkozzatok ha úgy is viselkedik.

16 évesen még nem nagyon nő. Jó ok, az jogos, hogy nem kislány, de nem is felnőtt. Szankciókat kéne bevezetni. Eltiltani olyan dolgoktól, amiket szeret. Megfegyelmezni és normális orvost találni neki vagy valami olyan terápiát, ami használ, mert úgy néz ki az eddigi volt nem hatásos.

A közös hangot találjátok meg, ne egymást idegesítsétek, mert attól nem lesz semmi sem jobb!

Szerintem is szabályokat kéne bevezetni. De az is lehet hogy túlságosan megviselte a szülei "elvesztése" és nem tudja feldolgozni a történteket. Nem tudom milyen kapcsolatban vagy vele, de lehet hogy otthon nyugodt körülmények között beszélni kéne vele hogy hogy élte meg mindezt ami a szüleivel történt és hogy milyen gondolatok, érzések vannak benne. Lehet hogy egy ilyen beszélgetés többet segítene mint akármelyik pszichológus.

Adott egy félárva kislány, akinek 11 éves korában meghalt az édesapja, az édesanyja pedig bolond. Nevezzük nevén a dolgot nem kell finomkodni. A kislánynak nincsenek egyértelműen kialakult fogalmai a legegyszerűbb dolgokról. Pl. hazugság, vagy alkalmazkodás, vagy hála, vagy kedvesség amivel meg tudja magát szerettetni, jóindulat, meddig soroljam. A magasabbrendű érzések tehát (egyelőre) nem fejlődtek ki benne. Az az én józan paraszti meglátásom ebben a kérdésben, hogy mindennek megvan a maga ideje, és ha adott ideig a fejlődés nem zajlik le, akkor az már kimarad, vagy iszonyatos kínlódások árán talán utólag még pótolható valamennyire. A fentebb említett dolgokat egy normális gyerek normális körülmények közt otthon automatikusan megtanulja. Nomármost ennek a kislánynak igencsak mostohára sikeredett az eddigi élete, lehet, hogy te épp azért kerültél a képbe, mert te vagy az egyetlen aki segíteni tud rajta? Sok törődés, tényleges nyitottsággal és érdeklődéssel fordulni felé, hogy lássa, hogy fontos és egyszer talán sikerül megnyitnod a kis lelkét, hogy virágokat hajtson ne tüskéket. Szeretettel. Ölellek mindkettőtöket.

Talán nem is a betegségét, hanem azt a fajta viselkedést, ami ezzel a betegséggel jár. Mert a viselkedési mintát a családból hozzuk ugye, mert a legelső években belénk rögzül, és aszerint boldogulunk a világban. Nomármost egy-két hibás minta és csődöt mond minden boldogulási próbálkozás és semmi, senki nincs akire fel tudna nézni. Miért? Mert egyszerűen nem tud felnézni. Érted? Hozzá jönnek még a kamaszkori hormonális változások, amik ugye éplelkületű fiatalokat is próbára tesznek és már nem kell hozzá, csak valamilyen agyoniskolázott dilidoki, aki megállapít valamilyen kórságos nyavalyát felírja a gyógyszert onnan pedig már célegyenesben is van a zárt osztály felé. Ha magadra vetted a felelősséget azzal, hogy magadhoz vetted ezt a lánykát, akkor magadra vetted az összes testi, lelki nyomorát is, azoknak pedig akik támadnak miatta, mondd el nyugodtan, hogy bántani sokkal könnyebb, mint megpróbálni segíteni, és haragudni is egyszerűbb, mint adni egy darab kenyeret vagy egy jó szót. Egyébként a hajlam az ami öröklődik, de a körülményeknek is közre kell hozzá játszani, hogy kifejlődjön. A lelki sérülések pedig jó kis táptalajt adnak a tudathasadásnak. Ne hagyd, hogy bántsák. Minden helyzetre van a mi nyelvünkön egy mondás: "Amelyik kutyára rámondják, hogy veszett, az meg fog veszni." Én továbbra is próbálkoznék a helyedben, újra és újra. Végtelen türelemmel.