Miért ilyenek az emberek? Miért szólnak be idegen emberek?

Lehet az a bajuk szerintem,hogy esetleg kihívóan öltözködsz vagy viselkeszd.Ez néha zavarni tudja az embert.Nekem se nagyon jön be ha pl. egy 120 kilós 160cm-es csaj kib4ssa a seggét,meg a mellét,látszik rajta,hogy hullámzik rajta a zsír,plus mayo chix és hasonló márkákban feszít,kezében az alap iphone 5,valamint 10 kilós retikül(zsák?)húzza a kis kacsóját...Nem gondolom,hogy ilyen lennél,ez csak egy durva példa.

De azok a kis r1b1k se jönnek be akik 20 kilót se nyomnak és van rajtuk egy szűk ruha,muntha valami strici futtatná őket...

Igazán nincs mit. :)

Amúgy még annyi jutott eszembe, hogy egyszer valaki azt mondta, hogy "nem a szemünk, hanem a lelkünk lát, aszerint, amiképpen látjuk, érezzük a világot". Ez szerintem nagyon is igaz. Mint például valamelyik fórumon is többen voltak olyanok akik írták, hogy fiatalkorukban sokan csúfolták őket, emiatt iszonyú rondának tartották saját magukat, így nem tudták elfogadni senki közeledését, nem láttak benne semmi realitást. Aztán évekkel vagy évtizedekkel később megnézték saját fiatalkori fényképüket és teljesen átlagosnak látták magukat, akikkel semmi gond nincs. És most már ott tartanak, ha valakik néha be is szólnak nekik, ugyan nem esik jól, de már nem dől össze a világ.

Szerintem ezt a felfedezést, ezt a változást kéne felgyorsítanunk, hogy ne legyen az, hogy majd csak 40-50 évesen (vagy még később) ráeszmélünk, hogy nem volt semmi baj a kinézetünkkel.

Minden ember más, sajnos nem tudom, hogy ki mi hatására érhet el változást.

Én még csak most kezdek rájönni, ki is vagyok valójában, ez egy kicsit megnyugtat, de tudom, hogy még nagyon az út elején járok. Önmagam legyőzése a legnehezebb.

És igazad van, nem szabad túlzott maximalistának lenni, nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. :)

Már megint hosszúra sikeredett az írásom, remélem nem veszed okoskodásnak, csak leírtam pár hirtelen jövő gondolatot.

Ha valaki szerint rosszul látom a dolgokat, az nyugodtan szólhat. :)

Minden jót a továbbiakban! :)

13-as sokáig én is magamat akartam legyőzni, de az évek során rájöttem, hogy nem legyőznöm, hanem elfogadnom kell tudnom magam. Ami sokkal nehezebb mint legyőznöm magam. A támadókkal nem érdemes foglalkozni ezzel csak saját gyengeségüket kiabálják ki a világnak. Tudom könnyű azt mondani, hogy ne foglalkozzon velük az ember, mert rosszul esik "miért pont én nem felelek meg nekik?". Valójában meglátják ha valakinek kevés az önbizalma, mint a szúnyogok... mindig megtalálják az áldozatukat akit tudnak szívogatni.

A védelem azzal kezdődik, hogy nem foglalkozunk ezekkel az emberekkel, mivel felesleges. Egy falat képzelünk magunk köré amiről lepattannak a támadásaik és nem érnek el minket, nem zavarnak meg. Mivel idővel az ember úgy is rájön, hogy nincs értelme ezekkel a provokációkkal foglalkozni, vannak sokkal jobb dolgok az életben amiről ezek az emberek megpróbálják elvonni a figyelmünket és ráadásul még ettől nagy harcosnak/vicces embernek is hiszik magukat.

Valójában gyenge jellemek akik másokat próbálnak maguk alá alacsonyítani és ha látják, hogy betalálnak a beszólásaik az nagy elégedettséget okoz nekik.

Az ember egy idő után belátja ezt és nem foglalkozik velük, vannak jobb dolgok amire érdemesebb a figyelmünket szentelni.

Én is köszönöm a tanácsotokat. :)

Kérdező: igen, én teljesen biztos vagyok benne, hogy neked is változni fog a meglátásod, máshogy fogsz tekinteni önmagadra. Csak aztán nehogy átess a ló túloldalára. :))

Egyébként én pl. nem értem azokat az embereket, sztárokat, akik azt hiszik, hogyha plasztikáztatják magukat, akkor megfelelő önbizalomhoz tudnak jutni. Én rá se tudok nézni egy szétplasztikázott emberre. Ott szerintem valami nagy gond van, elsősorban fejben, gondolkodásban.

Most, ahogy visszaemlékszem, még velem is volt már olyan, hogy megmosolyogtam valakit egy haverral, hogy "nézd már, de hasonlít az az ember az egyik XY nevű ismerősünkre". Pedig én nem nagyon szoktam foglalkozni senki külsejével.

14-es: igazad van, nagyon nehéz elfogadni önmagam, talán ez a legnehezebb valóban, főleg ezzel a témával kapcsolatban. Viszont én arra gondoltam pl, hogy vannak olyan elveim, amiket valószínűleg el kéne dobnom magamtól, de ez nem olyan egyszerű. Ezenkívül nem szeretném, hogy bárki nagy rasszistának tartson, de úgy alakultak a dolgok, hogy közel 20 éven át cigányokkal kellet együtt lennem, nap mint nap. Ez idő alatt teljesen bizalmatlan lettem minden emberrel szemben. Igaz, volt egy-két értelmesebb cigány köztük, velük még jól el is tudtam dumálni. Néha volt olyan a suliban, hogy elkezdtem minden és mindenki ellen lázadozni, olyankor kezdtek úgy kezelni, mintha nagymenő lennék, azt akarták, hogy velük lógjak, csupán azért, mert mindenkinek beszóltam, mert elegem volt az egészből. :D Aztán mindig megszólalt bennem egy hang, hogy "én egyáltalán nem akarok drogozni vagy a kisded játékaikat játszani". Végül arra jutottam, hogy lehet nem leszek menő a cigányok között, de legalább önmagam lehetek.

Szóval a bizalmatlanságot is le kéne gyűrnöm, persze egy egészséges elővigyázatosságnak meg kell lennie.

Amúgy még általános iskolásként olyan is volt, hogy szintén az miatt, mert elegem volt a cigányokból lógtam a suliból (júúj, hogy voltam rá képes?! :D), és épp céltalan utamat jártam, amikor egy iskolás csoport jött velem szembe és egy lány a haverjaival együtt odajött hozzám és az arcomra tette a kezét, a haverjai meg valami zenét hallgattattak velem. Ez alatt a kis idő alatt a lány csak szótlanul nézett, én meg a hirtelen szituáció miatt csak döbbenten vártam, hogy továbbálljanak végre. No, ez után még inkább megbántam, hogy lógtam a suliból, úgy éreztem, már nem tűnnek igazán elrettentőnek a cigányok. :D

Az egészhez az is hozzátartozik, hogy elég sok ismerősömet, rokonomat láttam/látom elzülleni, tönkremenni, akik semmilyen segítséget nem fogadtak/fogadnak el. Ez nagyon rossz érzés.

Úgyhogy ezek fényében szerintem csoda, hogy nem diliházban kötöttem ki (mondjuk még kiköthetek ott :D).

Jelenleg úgy érzem, hogy a vizsgaidőszak óta nagyon fáradt vagyok. Sőt, kicsit még jobb is volt akkor abból a szempontból, hogy csak a lényegre, a vizsgára koncentráltam (kivéve, amikor azon kaptam magam, hogy Stephen Hawking elméletein agyalok, pedig nem olyan dolgokról kellett tanulnom :D de tényleg), és nem zavart semmi. Most, hogy túl vagyok a vizsgákon, minden apróság zavar, de talán majd elmúlik, ha végre sikerül kipihennem magam. Mostanában senki nem szól be nekem, de időnként bámulnak, főleg lányok, ez még kicsit zavar.

Érdekes, egész jó kiírnom magamból ilyen dolgokat, mintha óriási tehertől szabadulnék meg.

Bízom benne, hogy minél kevesebben vannak olyanok, akik magukba fojtják bánatukat, nagyon nem egészséges az. :)

Sokáig magam ellen küzdöttem és azon ábrándoztam, hogy milyen lenne x év múlva másnak lenni, meg egyeseknek olyan könnyű élete van. Azóta rájöttem, hogy úgy kell elfogadnom magam ahogy vagyok, természetesen változni akarok és változok is egy bizonyos tempóban. Eddig úgy voltam vele, hogy na majd 1 év múlva ha úgy nézek ki, mint ahogy akarom akkor elfogadom magam, most már igyekszem teljesen elfogadni magam és örülök annak ami vagyok és ami lehetek.

A roma származású emberek nagy része nekem is sok problémát okozott ami miatt egy bizonyos időben rasszista előítéleteim támadtak, vannak kivételek pl. egyik volt barátom is roma származású aki hozzájárult, hogy a helyes irányba menjek.

Nekem a családtagjaimat kell helyes útba irányítani, amiben részben nagy kudarcot vallottam, de sokszor a fordított pszichológiával nagyobb sikereket érek el, mint simán. Az az látszólagos támogatás ellenére kiérződik azért a szarkazmus és érdekes módon beválik.

A vizsgaidőszakok után én mindig ürességet éreztem még annak ellenére is, hogy volt mindig csinálni valamit. Azóta mindig vannak előttem célok, hogy miután letudtam az utolsó vizsgát akkor a lendület ne vesszen el megyek a következő célra.

Az emberek iránt bennem is kialakult bizalmatlanság, főként azok után amint nap mint nap tapasztalok: a női ismerőseim között csak látszólagos barátság van(azért nevezik a másikat a legjobb barátnőjüknek, mert irigyek rá, de jó ha van kivel elmenni bulizni és vásárolni + bejelölni a képen), a buszon szoktam tapasztalni a legrosszabb részét(tolakodás, lökdösés, szitkozódás, nem adja át rajtam kívül szinte senki a helyét olyan embereknek akik járni is alig bírnak, nem foglalkoznak a másikkal, beülnek valahova és azt nézik mibe tudnak belekötni a másiknál) és egyre irigyebbek és hanyagabbak az emberek szinte mindenütt.

Lehet azt mondani, hogy túlzásba viszem a dolgokat, de amikor egy idős asszony elesett a buszon én és ismerősömön kívül a többi ember csak nézett, van aki hangosan nevetett (legszívesebben behúztam volna neki egyet, annyira felidegesített akkor).

Azóta rájöttem, hogy nem érdemes "figyelni","foglalkozni" az emberekkel, csak azokkal akik fontosak nekem. Persze segítek ha tudok, reagálok és figyelembe veszem a körülöttem lévőket.

Most már örülök annak, hogy nem volt egyszerű életem és már élvezem is és tudom, hogy nem akarok olyanok lenni, mint azok akikről írtam még ha egyedül is maradok emiatt.

És szerintem az a legfontosabb, hogy az ember boldog legyen, de helyesen élje az életét. Rossz dolgokkal könnyű apró örömöt szerezni, de az igazi boldogságot a jó dolgok okoznak amiket nehezebb elérni és ezért is megyünk bele a rosszba olyan könnyen.

17-es: kösz az ötletet, azt a fordított pszichológiát én is kipróbálom. Ha csak egy kis fejlődést érek el, már megérte. :)

Érdekelne, puszta kíváncsiságból, hogy mennyi idő alatt jutottál el a teljes elfogadásig? Amikor rájöttél, hogy nincs értelme foglalkozni a beszólókkal, akkor egyből ment vagy hogy?

Azt egyébként pozitív dolognak fogom fel, hogy akárhogy próbálkoztak az iskolában gúnynevet adni nekem, nem tudtak. Egymásnak meg adtak olyan gúnyneveket, ami találó volt. Olyan is volt, hogy visszakérdeztem, hogy most miért mond ilyet, mire jó ez? Ilyenkor csak annyit mondtak, hogy "hát csak úgy", "semmi, csak hülyülök" meg hasonlókat.

Nem, egyáltalán nem viszed túlzásba a dolgot, sőt, ennek kéne természetesnek lennie, hogy segítsünk a bajbajutottakon. Azt pedig, aki még nevet is más kárán, hát... nem tudom és nem is akarom megérteni. Amikor én átadom a helyet pl. egy idős embernek, sokszor a meglepettséget látom rajtuk, de tényleg olyan jó, ha látom rajtuk, hogy ilyen kis "apróságnak" mennyire tudnak örülni. Hihetetlen, hogy ennyire elfajult a társadalom, hogy már az a fura, ha valaki jót cselekszik. Míg pl. ilyen Éjjel-nappal Budapesttel és társaival etetik a népet, addig attól tartok, hogy ez csak rosszabbodni fog. Kívánom, hogy ne legyen igazam! Volt, hogy odajött hozzám egy 8 év körüli kis srác és cigit kért tőlem (pedig nem dohányzom). Teljesen ledöbbentett.

Az a baj, hogy sokszor mindenféle nagyvilági gondon töröm a fejem.

Az utóbbi pár hónapban nagyon rákattantam Christopher McCandless filozófiájára. Jó lenne egyszer kipróbálni, hogy milyen lehet elvonulni a társadalom elől és csak a természet tisztaságát élvezni.

Igen, igen valóban az a legfontosabb, hogy az ember helyesen élje az életét, e nélkül nem érhető el igazi boldogság. Abszolút egyetértek! :)