Szeretnék beszélni apám haláláról a barátaimmal, de nem tudom megtenni, mert úgy érzem, hogy elítélnének. Hogy kezeljem a helyzetet?

"Mert ugye halottról vagy jót, vagy semmit"

Ostoba tévhit. Halottról _igazat_, vagy semmit.

"el kéne sorolnon 22 évnyi lore-t"

Magyarul?

Igen, egy pszichológus jót tenne most neked. Egyébként én megértelek kérdező, az én apám is egy rohadék, csak ő még életben van.

Egyébként baráti/haveri körben szerintem simán találhatsz olyat, akinek szintén f.sz az apja, csak ő sem mer erről mások előtt beszélni. Esetleg megpróbálhatnád azt, hogy megemlíted társaságban, hogy meghalt az apád és amikor sajnálkoznak, mondod, hogy nem olyan gáz, mert nem voltatok jóban. Ennyi. Aki ezután privátban odamegy hozzád beszélgetni erről, na ő lesz a jó friend material.

Én egyébként simán vállalom bárki és mindenki előtt, hogy gyűlölöm apámat, emberi kapcsolatok szempontjából az erre adott reakciók nagyon jó szűrők. Aki azzal jön, hogy "höböbö mégiscsak az apád" az kuka. Aki megértően reagál, azzal lehet jóban lenni.

Szerintem ezzel csak elüldözöd ezt a pár barátodat is. Nekik is megvan a kis életük, traumáik. Nem hiszem hogy munka meg a saját életük, gondjaik mellett pont arra vágynak hogy a te régi sérelmeidet, érzéseidet tárgyaljátok ki.

Menj el pszichológushoz. Neki ez a dolga és kap érte pénzt hogy meghallgasson.

Pont tegnap olvastam egy pszichológiai oldalon egy cikket, hogy a kutatások alapján a barátokkal történő kibeszélés/megbeszélés max. átmenetileg segít, de nem oldja meg a problémát. Ventilálhatsz, de nem kapsz értő figyelmet, pont amiatt, amiről a 8-as hozzászóló írt. És még pluszban magyarázkodhatsz is az amúgy tök jogos negatív érzéseid miatt.

Ezért lenne jobb egy terapeuta.

Vagy akár az írás. Szépen papírra veted az érzelmeidet (lehet word is,..), és már az is nagyon sokat segít, ha nem a fejedben kattognak a gondolatok, hanem kívülre kerülnek.

Nyolc éve halt meg az apám, de pontosan úgy érzek, mint te. Sosem volt jó apa, alkoholista volt, sokszor végignéztem gyerekként, ahogyan anyámat bántalmazza. A halála előtt pár évvel váltak el és a válástól kezdve egyáltalán nem tartott igényt arra, hogy tartsuk a kapcsolatot. Ez persze annyira nem rázott meg a fent leírt tények miatt. Ellenben az igen, hogy soha életében nem volt hajlandó meghallgatni a sérelmeimet, egyáltalán nem volt kíváncsi rám és a nővéremre sem. Mindig csak magával törődött, teljesen olyan életet élt, mintha nem lenne családja. Persze, ha pénzre volt szüksége, akkor rögtön tudta, kik a családtagjai...

Amikor meghalt, nem tudtam, mit kéne éreznem. Egyfelől megkönnyebbülés volt, mert minden pénzét elszórta és már majdnem a hajléktalanság küszöbén állt. Másfelől vártam, hogy jöjjön a gyász érzése, de nem jött olyan mértékben, mint azt másokon láttam, emiatt állandóan lelkiismeret-furdalás gyötör.

Én voltam szakembereknél, de nem sokat segítettek. Szerintem az ilyesmit nem lehet véglegesen megoldani, időről-időre előjön az emberben már csak azért is, mert rengeteg dolog maradt ki az életemből a hiányzó apaminta miatt. Érdekes, hogy a párom is pont így van, de ő sosem ismerte az apját, még a születése előtt lelépett. Mindketten nagyon erősen érezzük ezt a hiányt, sok minden jóval nehezebb így az életben, mint azoknak, akik normális családban nőhettek fel.

Nekem pl. a mai napig szívbe markoló, ha egy édesapát látok, aki szereti a lányát. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, ha szeret az apád. Meseszerűnek látom, másnak meg mi sem természetesebb.

Kérdező! Én a hozzám legközelebb álló barátnőmnek elmondtam, hogy hogyan érzek apámmal kapcsolatban és maximálisan megértette. Nem kellett hozzá hetekig mesélnem, bőven elég volt pár mondatban összefoglalni és nem ítélkezett felettem amiatt, hogy nem sírok apám után.

Ha valakiben van empátia, akkor eszébe sem jutnak olyan sekélyes és demagóg mondatok, mint hogy "mégiscsak az apád volt!". Én az ilyen emberekkel szóba sem állok. Válogasd meg a barátaidat!