Gyermekkorban az ember máshogy látja az őt körülvevő világot, mint felnőtt korában?

Természetesen máshogy látjuk, hisz konkrétan biológiailag nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy e komplex világ működését átlássuk, megértsük. Legfeljebb alap fogalmakban tudunk gondolkodni, vagy (kicsiként) még abban sem.

Egy 5 éves számára a munka azt jelenti, hogy anya/apa nincs otthon.

Egy 10 éves számára annyit jelent, hogy a szülő elmegy dolgozni, hogy legyen pénz. Meg mert muszáj.

A politikai ideológiákat, gazdaságot, kultúrákat, nemzetközi konfliktusokat stb. pedig nyilván meg se próbáljuk elmagyarázni nekik, mert ennek a befogadása meghaladja a képességeiket.

---

Hogy van-e olyan, aki bennemarad? Létezhet ilyen (most kapásból a Pán Péter szindróma jutott eszembe), de ez akkor egyértelműen mentális probléma.

Gyerekként minden a szülők lencséjén át van megítélve. Apu azt mondja a lila ronda szín, tehát utálom a lilát. Anyu nem szereti a mákos tésztát, tehát én se eszem meg a menzán. Apu mindig ezt a zenét hallgatja, tehát ez egy jó zene. Anya fél az bogártól, tehát én is megijedek.

Egy 16-25 alatti eleve meg se kérdlőjelezi a szülők értékrendjét, világnézetét.

Mielőtt elköltözik valaki otthonról, minden az ottani ízlésnek, világnézetnek, prioritásoknak van alárendelve.

Ilyenkor szokott jönni a felismerés, hogy hú basszus, anyámék se tudják ám mi van, ők is mondanak meg hisznek hülyeségeket.

És nem, ez már nem a kamaszos dac, hogy csakazért se csinálom azt amit te, hanem hogy az ember mögé lát a dolgoknak, és felismeri, hogy a szülei is csak emberek.

Aztán jön az a sokk is, amikor eléred azt a kort, ahány évesek anyádék voltak amikor te születtél. Gyorsan kontextusba kerül, hogy ja, azért csinált anyám olyan fura kajákat, mert 19 éves volt 1991ben, és 0 tapasztalattal próbált háztartást vezetni.

Vagy a dolgok amitket a szüleid mondogattak, az egy 24 éves bölcsességei voltak, nem valami isteni kinyilatkoztatás.

Igen. Akkor még sokmindent nem értünk meg mást hiszünk. Pl, egyszer voltam a mekiben, és kaptam ilyen kis zászlót a kajához, és azt gondoltam, de kedvesek...amúgy meg marketingfogás

Vagy amikor vettünk egy hajszárítót és mindenféle extra garanciákat ajánlottak, és meg: milyen kedvesek hogy törődnek azzal, hogy ne törjük össze, amúgy meg a pénzre ment az egész.

Sosem mutatták meg nekem otthon, hogy gonoszak is lehetnek a gyerekek. Azok voltak, meg is tapasztaltam általános iskolában. Így változott meg a véleményem, hogy senkiben sem szabad megbízni stb stb.

Amikor megszületünk, (jó esetben) egy buborékban élünk, ahol szeretnek minket a szülők, rokonok, nem kiabálnak velünk, minden ember mosolyog ránk meg próbál velünk játszani. Miközben a világ kegyetlen. Minden megváltozik, persze.

Ezt nem lehet mindenkire rávetíteni, mert van, aki eszméletlen jól lát mindent is kicsi korában, van, aki meg 40 évesen is naiv vagy nem lát át bizonyos dolgokat, vagy urambocsá szellemi fogyatékos és nem is jut el felnőtt szintre. Azért a többségre igaz.

Én a magam példájából tudok kiindulni.

Gyerekkoromban pl. abból indultam ki, amit a környezetemben láttam, meg esetleg abból, amit olvastam. Messze nem volt elég tudásanyagom vagy példa előttem olyan emberek életéről, akik teljesen más közegben élnek, mint én.

Sok mindenre nem is voltam fogékony, vagy nem érdekelt, vagy nem láttam át teljesen... pl. az egyik osztálytársamról elfogadtam azt, hogy hát ő dilis, mert ilyen a természete... és később láttam át, főleg egy-két szüleimmel megtörtént beszélgetés után, hogy ez a gyerek azért produkált fura dolgokat, mert ezzel akarta magára felhívni a figyelmet, mert azt nem nagyon kapott a szüleitől, ill. nem tudta a saját szintjén feldolgozni azt, hogy az apja egy naplopó, aki hajléktalan is lett végül. Vagy hogy bizonyos iskolatársaimat azért kerülnek mások, mert roma (azt hittem, biztos van vmi másd oka, sőt nem is tűnt fel, hogy akik kerülik, azok fehérek).