Sokan vagyunk, akik feladták az álmaikat? Miért?

Én nem érzem úgy, hogy feladtam.

Megéltem, amit meg kellett és elfogadom azt, amit a sors/Isten nekem szán.

Ha az ember megtanul örülni annak, amije van és nem vágyik többre, mint ami jár neki, akkor még lehet boldog..

Attól függ ki mivel elégedett.

És ki mennyi ideig próbálkozik ha valami mégsem sikerül elsőre.

Én azt veszem észre, hogy a tanárok hozzáállása nagyon megnehezíti azt, hogy az embernek egészséges énképe legyen és nem a tanárok a hibásak.

Régen gyerekként megtanultad, hogy miben nem vagy tehetséges és miben kell fejlődnöd, pont azért, mert nem nehezedett ekkora nyomás a tanárokra. Ha nem voltál tehetséges vagy nem mutattad a jelét annak hogy van kapacitásod valamire és némi csiszolással jó is lehetnél, akkor nem választottak arra a dologra. Felnőttként így könnyen megértetted, hogy mi az ami nem megy és ami nem megy, nem kell eröltetni.

Manapság meg pont az az elvárás a tanároktól, hogy ne akarják ezt belenevelni a gyerekbe, hanem mindenkinek legyen lehetősége mindenre. A repedtfazék hangú gyerek énekelhet, a rajzolni nem tudó rajzolhat, díjat kap a szavalóversenyen az, aki úgy mondja fel a verset, mint a vadas receptjét, ha nem tud sportolni bekerül a csapatba és így tovább. Azzal a céllal, hogy önbizalma legyen, de pont ezzel rombolják az önbizalmát, mert felnőttként nem képes mérlegelni, hogy mi az amit nem kéne eröltetnie, rohan bele mindenbe és egyik kudarc jön a másik után.

Ha megnézitek, a versenyeken a fiatalfelnőttek akik díj nélkül mennek haza, mindenféle igazságtalan undormánynak elhordják a rendezvényt csalódottságukban, mert már nem a részvételt jutalmazzák, hanem a teljesítményt, míg egy korombeli meg tudja érteni, hogy miért nem kapott juralnat és el tudja fogadni.

Szóval ezért van ennyi kudarc az ember életében, mert nem lett belenevelve anno, hogy megértse a saját képességeit, felnőttként meg egyenlőnek érzi másokkal magát és kudarcként éli meg amikor észrevedzi, hogy itt-ott el van maradva másoktól.

Szerettem volna díjugrató versenyeken részt venni, azonban a térdem miatt nem tudtam ezt megtenni. Már jobb állapotban van, mégsem bírná azt a fajta terhelést, amit a versenyekre való felkészülés megkívánna. Ezt sajnos onnan tudom, hogy hosszabb séta után sem működik úgy teljesen, mint kéne.

Sokáig a hotel szektorban szerettem volna valamilyen menedzseri pozícióban dolgozni (PR, guest relations, esetleg general manager), azonban elég hamar rá kellett jönnöm, hogy az ehhez szükséges alaptulajdonságok közül több is hiányzik belőlem, így nem tudnám az említett munkaköröket teljesen jól ellátni.

Mindkettő elég nagy vágyam volt pedig, de valami miatt ezeknek így kellett történniük.