A gyerekkori nehézségek hogyan jelennek meg felnőttkorban?

Tiniként a fóbiákon kívül meg volt mind. Annyi bántás ért osztálytársaktól is, hogy egyszer csak eljutottam oda, hogy nem érdekelnek. (Iskolán kívül voltak barátaim és azóta is megvannak. Nekik nagyon sokat köszönhetek.) Onnantól, hogy nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam mondhatni el is fogadtam azt, hogy milyen vagyok én. Onnantól úgy voltam vele, hogyha nem tetszik velem kapcsolatban valami az az ő gondjuk, nem az enyém, én nem erőltetem rá magam senkire.

Ezután szinte vonzottam az embereket, azóta is rengeteg barátom van, és egyik ilyen barátságban sincs se irigység, se kritika semmi.

Igazából a mai napig úgy vagyok vele, hogy nem muszáj maradni ha valakinek csak a gondja van velem.

De ez persze mind emberre válogatja, hogy kinek milyen a személyisége, hogy küzd meg a dolgokkal, stb stb.

Szóval lényegesen a kérdésedre válaszolva: nem feltétlen lesz önbizalom hiányos az ilyen fiatal felnőtt.

Az anyám végig ordította velem az egész életemet amíg el nem költöztem, szörnyű volt. Se egy ölelés se egy kedves szó, mindig a kritizálás vagy az üvöltözés. Az iskolában mindenki csúfolt, bàntott, nem voltak barátaim. Gimiben is ugyanez volt, ott is csúfoltak. Felnőttként lettek először barátaim és tőlük, tudom hogy nem is vagyok olyan szörnyű. :)

A mai napig önbizalomhiányos vagyok, mindent megkérdőjelezek és görcsösen próbálok megfelelni a másiknak. Próbálom levetkőzni ezt, de majd kell pszichológus, mivel sosem dolgoztam fel ezt igazán.

Amit én tudok: Apám folyton üvöltött velem, anyám arra nevelt, hogy ne szóljak vissza mert csak rosszabb lesz.

Felnőttként is sajnos megmaradt, hogy nem állok ki magamért. Nem egyszer mások jöttek oda, hogy hogyan beszél velem XY és miért hagyom ezt. Nekem meg mondhatni fel sem tűnt, mert még át sem lépte az ingerküszöbömet.

Meg kellett tanuljak kiállni magamért.

Ami nekem sokat segített: Olyan környezetbe kerültem ahol elismertek, támogattak. Akár munkahely ahol dicsértek, segítettek, tanítottak. Akár hobbi amiben tudom, hogy jó vagyok és eleve ad egy közös témát a velem hasonló emberekkel.

Amiben nagyon rossz vagyok, az a kapcsolatépítés. Sajnos ez munkában is hátráltat. Magánéletem meg nem nagyon van. Egyszerűen nem tanultam meg szocializálódni, nehezen ismerkedem, könnyen eldobnak amit rosszul viselek.

Nekem tini fejjel sikerült csak felismernem, hogy addig, szinte szó szerint egész életemben, erős szorongással tengettem a napjaim. Azt hittem, mi "ilyenek vagyunk", mert az egyik ágon lévő unokatesóim is ilyenek, illetve szüleim is, csak ugye pepitában. Ezen felül van még megfelelési-, és teljesítési-kényszer is.

Nekem az segített nagyon sokat, hogy a szorongás mélyére ástam, megtanultam, hogyan lehet ellene tenni, valamint, olyan környezetbe kerültem én is, ahol sok pozitív visszajelzést, támogatást és elismerést kaptam és kapok. Az önbizalomhiányomnak is jót tett, illetve szorongást is oldott.

Az ottaniaknak hála, megláttam az értékeim, végre nem csak bíráló kommenteket kaptam, hanem megértést, támogatást és olyan környezetet, ahol lehet hibázni, és nem kapják le érte a fejed.

Ha már értékek:

Apám eleve úgy kommunikálta, hogy ha bármit hibáztam, bármi rosszat csináltam akkor világ szarja vagyok. Például buta alkoholista szakmunkás fejével nem értette meg, hogy ha elbukok egyetemen egy szabadon választható 2 kredites tárgyat az nem egyenlő az évismétléssel vagy a "bukással".

Hozzátenném bármikor eredményt értünk el, akkor büszkén hangoztatta, hogy "az én gyerekem, ÉN CSINÁLTAM ŐKET". Ezzel azt hangoztatva, hogy bármi amit elérünk az azért van, mert tőle származunk... :D

"Azt hittem, mi "ilyenek vagyunk""

Én anyámtól erre 25-26 évesen konkrétan meg is kaptam, hogy "te mindig ilyen voltál" és véletlenül sem a szar, bántalmazó környezet miatt lettem zárkózott.