Óvó- és tanítónőknél nem furcsa, ha nincs gyerekük?

Az ugye megvan, hogy ez nem kívánságműsor?

Van aki szeretne, de nincs társ hozzá, van, akinek meg nem lehet.

Az óvónő vagy tanítónő csak napi 8 (vagy inkább kevesebb) órát van gyerekekkel, egy anya 24-et.

Azok szakmák. Szépen reggel bemennek, elvannak, munkaidő végeztével hazamennek. Az anyaságban legkorábban akkor van munkaidő vége, mikor a gyerek elmegy egyetemre.

#2 "Nekik is ugyanolyan nehéz a társkeresés, mint bárkinek."

Sőt!... Egykori tanárként mondom, hogy kifejezetten nehéz tanárként a társkeresés. Főleg pálykezdő fiatalként, gyakorlatilag a 30 alattiak 90%-a rémülten menekült, amikor megtudták, hogy tanárként dolgoztam.

Most 40 vagyok, és nincs gyerekem. Ahhoz a megfelelő társ is kell, annak meg nem látom értelmét, hogy egy alig működő kapcsolatból gyerekem legyen. Ha érszletesebben érdekel, az első tényleg komoly kapcsolatom (még főiskola alatt) úgy végződött, hogy a barátnőm elhunyt szívbetegségben. Nyilván utána nem az volt az első gondolatom, hogy gyorsan szerezzek más nőt. Pár évre rá lett újra barátnőm, kicsit félve mentem bele, mert 6 évvel fiatalabb volt (huszonévesen akkor ez rengetegnek tűnt, most már csak nevetek magamon, hogy ezen problémáztam), na, ő több havi ismerkedés, randizás után végül lelépett egy negyvenes házas pasival, azzal az indokkal, hogy én túl fiatal voltam neki..

Aztán egy ideig randizgattam egy nővel, igazából nagyon komoly összhang volt köztünk, de valamiért mégsem akart egyről a kettőre lépni, utólag kiderült, hogy azért, mert igazából csak pótlék voltam neki, és mihelyett az exét, a "nagy szerelmét" elhagyta az ő nagy szerelme, az ex ismét képbe került, és természetesen a hölgy egyből vissza is rohant hozzá, hiába volt teljesen egyértelmű, hogy ebben a történetben ő nem a ló, hanem a szamár.

Ezutén volt pár év, amikor semmi nem akart összejönni, majd pedig egy egyedülálló anyukával ismerkedtem, aki azért utasított el végül, mert távolabb laktam, és bár minden hétvégét együtt tudtuk volna tölteni (és nyilván, ha komolyra fordul a dolog, akkor nem lett volna probléma összeköltözni), és azzal az érvvel, hogy a kicsinek stabilitás és apa kell, nem egy olyasvalaki, akit csak néha lát, ő is elutasított. Aztán összejött egy erőszakos alkesz pasival, aki lehet, hogy 15 km-re lakott tőle, de kéthetente volt csak hajlandó találkozni, akkor is csak egy hancúr erejéig, a gyereket meg látni sem akarta. Nem kommentálnám. Egyébként ebben az időben hagytam ott a pedagógusi pályát.

Ezután volt pár rövidebb kapcsolatom, majd 3 évig együtt voltam egy nővel, mint végül kiderült, leginkább a pénzem miatt. No, nem mintha olyan sok pénzem lenne... Meg kell hagyni, hogy nagyon jó színész, de a végtelenségig ő sem tudta játszani a szerepét. Végül szakítottam.

Később egy mezőgazdaságban dolgozó hölggyel kerültem kapcsolatba, a dolog különlegessége, hogy eredetileg tanárnőnek készült, de aztán elment tőle a kedve, egészségügyi pályára ment, majd egy depresszívebb időszak után végül a mezőgazdaságban, kétkezi munkásként helyezkedett el. Egyébként egy renkívül intelligens nő volt, csak eléggé meggyötörte az élet, és inkább a nyugalmasabb utat választotta. Vele nagyon úgy tűnt, hogy végül mellette meg tudok állapodni, komolyan tervezgettük a közös élete, családot, együtt megöregedést, de aztán kött egy nagyon nehéz időszaka, eléggé magába fordult, összeomlott, és hiába álltam végig mellette, szakított.

Most pár hónapja ismét van barátnőm, lekopogom, minden rendben van köztünk, de nyilván a gyerekvállalás még odébb van, nem 3 hónap után akarjuk.

Bocs, ha untattalak az élettörténetemmel, csak gondoltam, leírom példának, hogy a puszta vágyakozás nem mindig elég, főleg, ha az ember nem akarja elszúrni az életét. Mert lehetett volna már gyerekem, lett volna, aki szívesen alapított volna velem családot, csak nekem az is szempont, hogy én jól érezzem magam mellette, és legyen meg az a plusz, ami egy párkapcsolathoz kell. És nála nem volt ez meg.