Hogyan lehet gondokban bajban vagy pénztelenségben magányban nem depressziósnak hanem tettrekésznek lenni?

Szerintem kell egyfajta intelligencia ahhoz, hogy az ember felfogja a helyezettét és annak súlyosságát. Sok ember, aki hedonista módon él, valójában nem fogja fel hogy pl. utcára is kerülhet. Persze van aki igen, őket nem értem én se, de hát mások vagyunk.

Egyébként az is közrejátszhat, hogy minek sopánkodjon, szomorkodjon. Hova viszi az azon kívül hogy szarul érzi magát? Ha már szarban tapos legalább jókedvvel tegye és hozza ki belőle a maxot.

Peti mélydepressziós, mert nem szereti a munkáját, nem volt csaja egy éve és esélye sincs egy saját lakásra, ez a kilátástalanság pedig felemészti. Lacit elhagyta a felesége, kirúgták, utcára került, mégis poénra veszi az egészet. A kérdésed, hogy hogy lehet az, hogy kettejük közül Laci áll rosszabbul, mégis jobb a kedve.

Szerintem a különbség, hogy Peti abban a lelki csapdában van, hogy úgy érzi, a 0 ponton toporog, +1-re nem tud lépni, de retteg, hogy -1-re csúszik. Röviden: ő azért szenved, hogy megmaradjon ott, ahol utál lenni. Laci azért van lelkileg jobb helyzetben nála, mert ő már átélte azt, amitől Peti retteg, és nincs veszítenivalója, nincs mitől félnie már.

Szerintem a kérdésed és a példáim is feleslegesen szélsőségesek, de a tanulság, hogy a lelki összeomlások nem a problémák súlyosságából fakadnak, hanem abból, hogyan gondolunk rájuk. Olyan dolgokon tudunk drámázni, amiknek sokszor alig van jelentősége, de belehergeljük magunkat, és magunknak csináljuk a fájdalmat.

Természetesen annak, hogy az utcára kerülsz, vagy hogy magányos vagy, komoly jelentősége van, félreértés ne essék. Ugyanakkor a panaszkodó, drámázó emberek többsége olyan, mint Peti: alapvetően stabil az élete, de nem elégedett vele, és csak hergeli magát a reménytelenségbe.