Vannak itt olyan nők, akiket gyerek és kamaszkorukban az apjuk gyakran cikizett, meg beszólogatott nekik az alakjuk miatt: milyen felnőtt lett belőletek, milyen a férfivakkal való viszonyotok?

Nem is az alakom miatt, én amolyan kétbalkezes gyerek voltam. Ha valami nem jól volt megcsinálva, akkor"biztos Gizike csinálta" (nem így hívnak) meg "jaj ne rá bízzátok, mert elejti, összetöri, stb"

Nem is rosszindultból mondta, inkább kinevetett, sokszor rokonok, család barátai előtt, sokszor együtt nevettek ki, amit apu kezdeményezett és jót röhögtek rajtam.

Sajnos, nálam ez beégett. Ahogy a férjem mondja, akkor is elnézést kérek ha a saját poharamból iszom. Sokszor szabadkozom már előre, hogy jaj bocsi, ez biztos nem sikerült olyan jól, biztos nem lesz finom, stb. Sajnos, nagyon önbizalomhiányos lettem.

Engem egész életemben megalázott és beszólt az apám. A legnagyobb gusztustalanságok amiket nekem mondott gyerekként, hogy én nem vagyok a gyereke, csak a kukában találtak, később felnőttként hogy nem is vagyok emberi lêny.

Eredmény: egy gyerekkori traumás apagyűlölő érzelmi evő ételfüggő lettem aki kicsiként azt tanulta, hogy ha szomorú, akkor az étel amit adnak neki megvigaaztalja. És a sok lelki bántás miatt bizony sok vigasz kellett, amit az ételben találtam meg.

Sokat küzdöttem önmagammal az évek során, mire megtanultam nem az ő ítélete alapján értékelni önmagam.

24 évesen rámtalált a szerelem, össze is házasodtunk, a mérgező apámat kizártam az életemből, igyekeztem helyreállni a végletekig eltiport és összetört önértékelésemet szép lassan elkezdtek becsülni önmagam, a külsőmtől függetlenül. Majd elkezdtem az egészségemmel is foglalkozni. Átformálni az étkezésem, tudatosan figyeltem az érzelmi evéses rohamokra, le kellett győzzem a tanult rossz szokásokat, majd elkezdtem rendszeresen mozogni is, és pár év alatt életveszélyes elhízásból , normál súlyra fogytam. Azóta tartom.

Az apámmal továbbra sem tartom a kapcsolatot ( úgy 12 éve). Nem vagyok rá kíváncsi. Tönkretette az életem. Számomra meghalt!

Nekem gyerekként Pocak Berci volt a becenevem, meg azzal poénkodott apám, hogy azért nincs disznó a ház körül, mert ha lenne, én kimennék, és még élve kiharapnék belőle egy darabot, mert annyira torkos vagyok. Illetve egy dolog még belém égett, mikor hármas dolgozatot írtam, és azt gondoltam, le leszek cseszve (mindig ötös volt az elvárt), de csak annyit kérdezett tőlem, hogy én nem akarok maximalista lenni? Másoknak (megnevezett pár ismerőst) maximalista gyerekeik vannak, akik csak ötösöket hoznak.

Korábban nem gondoltam, hogy ez kihatással lett volna rám, én igazából próbáltam mindig a tökéletességre törekedni, de kamaszkoromban nem nagyon ment, becsúszott mindenféle jegy, hiába voltam általában az év végén jó tanuló. Fogyókúrázni is próbáltam, hogy ne legyen Pocak Berci, de sosem volt meg az önuralmam, péntekenként anyám pizzát sütött, és én egy egészet bevertem egy ültő helyemben, aztán kimentem az erdőbe, próbáltam ledudni az ujjam a torkomon, hogy kihányjam, mielőtt megyek a barátaimmal bulizni, de általában nem sikerült. Csak azért beléptem egy, a sulimban működő vallási közösségbe, mert tudtam, hogy ők pénteken tényleg böjtölnek, tehát egy árva kalóriát nem visznek be, és úgy voltam vele, hogy ha ott a csoportnyomás, meg be kell számolnom arról, hogy hogy ment, akkor nekem is menni fog nem enni a héten legalább egy napon át.

Már felnőttként olvastam vissza a gyerekkori naplóim kb. két éve, és már hét évesen azon rugóztam, hogy miben hány kalória van, meg hogy olvastam, hogy ha egy nap megcsinálsz 30 felülést, akkor 30 nap alatt akár 10 kilót is fogyhatsz, és szépen kiszámoltam, hogy akkor én egyszerre megcsinálom a a 900 felülést, és akkor azonnal meglesz az eredmény. Nyilván nem tudtam 900 felülést megcsinálni, és egy rakás szarnak éreztem magam. Meg az összes bejegyzés, gyerekkoromtól kb. 17 éves koromig azzal kezdődött, hogy felírtam a súlyom, a bevitt kalóriákat, néha a testrészeim lemért térfogatát is. Valahogy mégis csak 2022-ben, 26 évesen sikerült egy étkezési zavart kifejlesztenem, és akkor az volt az első benyomásom, hogy de rohadt jó, hogy végre megvan az önfegyelmem arra, amit mindig is akartam. Ehhez hozzájárult, hogy én a covid alatt elvesztettem a munkám, minden is kicsúszott a kezeim közül, és "végre" elég stresszes voltam ahhoz, hogy ne is kívánjak ételt, meg visszhangoztak bennem ezek az elültetett elképzelések, hogy csak akkor vagyok elég jó, ha mindent tökéletesen csinálok. Covid végével találtam egy olyan munkát, amit szerettem is volna megtartani (végig dolgoztam, covid alatt is, de ha nem futárkodhatok többet, vagy elküldenek a mekiből, az őszintén ki a bánatot érdekel, mert ilyen munkáim voltak akkor), és olyan szinten nagyon jól akartam teljesíteni, hogy még a betanulás alatt azt vettem észre, hogy fizikailag nem tudom megenni a szendvicsem ebédszünetben, mert nem kellene, hogy egyek? És biztos mindenki gusztustalannak fog tartani, ha most nekiállok tömni a búrám? Tudom, hogy semmi értelme, meg a többiek ettek körülöttem, de én azóta egyszerűen képtelen vagyok társaságban enni, a mai napig, fizikailag nem megy le a falat a torkomon, roppant kellemetlen.

Járok emiatt szakemberhez, ő ezt azzal magyarázza, hogy mivel a hajlamot otthon elültették bennem, csak idő kellett, hogy kijöjjön, és mikor úgy éreztem, hogy a karanténnal kirántották a lábam alól a talajt, akkor ki is jött. Az ő tanácsára olvastam vissza a gyerekkori naplóim, és ma már őszintén felcsesz a tény, hogy úgy cikizte fater a testem, hogy egyébként konkrétan sosem voltam kövér. Soha nem voltam a túlsúlyos kategóriában, minden paramétert pontosan leírtam, mindig is egy fitt, sportoló gyerek voltam, de egész életemben kövérnek hittem magam, a hülye kis megjegyzései miatt.

én pesten oviban tudtam olvasni, mett egy ovitársam anyja tanárnő volt és a lányát is és engem is tanított. 2.-ban egy faluba költöztünk és nem tettszett az offőnek h tudok olvasni. egy oszitársam/barátnőm is rudott olvasni. ő gyorsan olvasott én meg felnőttesen. az offő mindennap bezárt egy tanterembe órák után több órára teljesen egyedül. semmi könyv stb. mindenkinek azt mondta h én is olvasási korrepetáláson vagyok. 3.-ban pedig matekból buktatott meg. vert is és a többi osztálytársam szólt az igazgatónak h mi a valóság. kirúgták azt a tanárnőt és pótvizsgán 4-essel átmentem. 5-ös lett volna csak nem volt idegem normálisan válaszolni a szöveges feladatokra. nem kellett ugye nyárra felkészítő.

azóta apám lehülyézett h olvasni se tudok...ja de mindig is jó voltam nyelvtanból stb.

anyám a matek miatt mondott el minden hülyének. ja meg a hugom, aki csak 5 perccel fiatalabb nálam. ő pöszés volt és mindenből kegyelem miatt engedték át stb.

fizika, kémia és szakmai

számításokból jó voltam. szakács szakma után 2 éves érettségire mentem...a matek nem lett meg.

a hugom vízfejű lett és még butább és hát nem szent lelkű...

apám hülyére itta magát.

anyám súlyos rákos lett és 5 év után meghallt - én ápoltam, de csak a szenvedései miatt sajnáltam.

amint mindent elintéztem anyám halála után:

letettem a matek érettségit, japánul tanulok, grafikus, dekoratőr képzésekre is járok. talán smink és test tetoválónak is elmegyek.

jobb család nélkül.

csak a pánikbeteg báttyámmal jó, már velem él.

mindenki megkapja a magáét, amit megérdemel.