Volt már zaklatótok? Hogyan kezeltétek? Mi lett a vége?
Egy új kapcsolat általában lassan épül ki, ha eleinte megvan a kölcsönös vonzalom, akkor fokozatosan alakul ki a kötődés, óvatos a másik, nem nyomul indokolatlanul. Tiszteletben tartja a nemet.
Sajnos vannak, akik nem értik a nemet. Nálam pár ilyen ember bepróbálkozott már az életem során, gondolom, mint mindenkinél, csak én kedves meg elfogadó vagyok általában mindenkivel, amit kiéreznek a fogyatékosok, a melegek, az autisták és szeretnek a társaságomban lógni. A legtöbbnél húztam egy határt, de volt pár olyan eset, amikor mindig átlépték, és most is ilyennel találkoztam.
Volt egy csaj, aki folyamatosan bombázott a szerelmes üzeneteivel, képtelen volt abba hagyni. Ha letiltottam, akkor folytatta más platformokon, egyszer még a munkahelyi e-mailemre is írt. Nagy nehezen leráztam szerencsére.
Most megint van egy, aki valszeg autista, és nem érzi a határokat, folyamatosan ír, hív, nem hagy lélegezni. Hiába mondom neki, hogy dolgom van, nem érek rá, folyamatosan lerázom, eleinte még illedelmesen, most már egyre határozottabban. Nem veszi a lapot, ma például legalább 3x felhívott messengeren. Szerencsétlen lelki fogyatékos, és nem direkt csinálja, de pont ezért nehezebb vele kommunikálni.
Szóval a kérdésem az, ha volt ilyen zaklatótok már, hogyan kezeltétek?
válasza:16 hiába magyarázol már kérdező, mert az a "magadra ismertél? sajnálom" az nagyon durván lebuktatott. Mármint hogy ezen élvezkedsz hogy valakiket így pattintgatsz le és sajnáltatod magad. Engem is zaklattak, és eszembe nem jutott volna ilyen kaján szöveget benyomni. Meg fogyatékosnak nevezel embereket. Kicsit vegyél vissza az arcodból, mert nem kedves vagy hanem csak beeteted őket. Ne mutass kedvességet, ha valójában nem vagy az, ez szerintem megoldaná a problémád nagy részét. Ne játszd meg magad kifelé.
Persze akkor is betalálhat néhány őrült, ellenük esetleg úgy lehet védekezni hogy erős emberek társaságában jelensz meg, vagy fotókat osztasz meg, hogy nem vagy egyedül mint egy préda. 14-es voltam.
válasza:Volt egy tanítványom 10 évvel ezelőtt, egy vidéki nagyvárosban. Hivatásomnál fogva, mint osztályfőnök minden diákkal ki kellett alakítanom a bizalmi viszonyt. Tehát igyekeztem empátiával, türelemmel viszonyulni, amiben tudtam, segíteni. Volt egy 14 éves kislány. Az édesanyja egyedül nevelte. Az iskolában mindig megtalált, mikor szüksége volt rá.
A lakásom ablakai az iskolára néztek.
Egyszer beteg voltam. Az osztálytársai és a kollégák mesélték, hogy óra alatt is szüntelen az ablakomat bámulta és folytak a könnyei. Naponta több levelet dobott be a leveles ládámba. Egyszer felhívott. Mondtam neki kedvesen, hogy ne hívjon, ne írjon. Tanuljon, ha gondja van, az osztályfőnök helyettes segíteni fog. Beszéltem az édesanyjával is, hogy -mivel tudom, hogy otthon harmóniában élnek-, ez kezd beteges kötődéssé válni. Mondtam neki, hogy nem fogok az egy hét alatt ír 3 tucat levélre válaszolni. Viszont érdemes lenne a kislányt pszichológushoz vinni, mert az ilyen fajta kötődés nem egészséges.
Én is anya vagyok, tudom, hogy a kamaszkor hormonális robbanás, nagy lelki viharok korszaka. Annak tudom be. Segítsen nekem, ne vegye sértésnek, elutasításnak, de a tanár-diák kapcsolatot mederben kell tartani.
Szerencsére az anyuka felfogta, és néhány héten belül fokozatosan rlmaradt.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!