Gyermekként sok trauma ért és nevelőszülőkhöz is kerültem. Vidámak próbáltam mindig tűnni, de érzem, hogy van bennem egy alap gonoszság és harag. Ezt a gyermekkori törés okozta?

Sajnos magamban még annak is rosszat kívánok aki nem bántott, vagy akár jó volt hozzám. Közben meg édesen mosolygom rá, és ùgy teszek mintha a világ legcukibb nője volnék. Párkapcsolatban ugyan ez. Mitől van bennem ez a kettősség? Gyerekként egyébként majdnem minden oszt társam bántott, és épp azért kerültek is, mert nem a szülők neveltek fel, így más volt a gondolkodás is mint a korombelieknek. Rengetegszer áldozat voltam, nem tudtam/mertem visszaszólni otthon meg el sem mertem soha mondani mit csinàltak velem, helyette mosolyt, boldogságot és jó kedvet színleltem.