Miért vagyok ilyen esetlen, gyerekes, életképtelen és buta? Hogyan tudnék felnőni?

Rendkívül gátlásos vagyok, semmi önbizalmam nincs, kommunikációs képességem nulla, nem tudok hosszabb távon beszélgetést fenntartani. Bármilyen közösségbe jártam, sehová sem tudtam beilleszkedni és mindig egyedül maradtam, pedig nem erzem jól magam egyedül. Sajnos erre még rájön az is, hogy nem vagyok egy okos ember, amit elég gyakran bizonyítok is a környezetem felé. Lassú a felfogásom, érzem, hogy kell egy idő, míg valami eljut az agyamig és csak erős gondolkodás árán tudok válaszolni, nem tudom azonnal rávágni, gyakran nehezemre esik az összefüggések átlátása, összetettebb feladatok elvégzése, elvont gondolkodás és lassan tanulok.

Műveletlen vagyok a mindennapi témákban (zene, filmek, sorozatok, politika, sport). Ha egy témához nem igazán tudok hozzászólni, inkább terelek.

És amúgy igen sok mindenen nevetek, ami elég kellemetlen tud lenni és az éretlenségemet tükrözi. Illetve nem vállalom ennek a következményét sem, annyira szégyellem magam azért, mert nem tudtam visszafogni a nevetésem, hogy sokszor letagadom, hogy nevettem. Ezen kívül gyakran nem tudok magamon uralkodni, ideges leszek, jelentéktelen apróságokon felhúzom magam és óriási problémát csinálok belőlük, szorongó vagyok, olyan szinten hogy már tényleg megértem az embereket hogy nem tudnak engem komolyan venni. Vannak időszakok, amikor egy-egy dologba mások megfogalmazása szerint “belebolondulok” és akörül forog az eszem az idő nagy részében, túlagyalom a dolgokat.

Ezen kívül eléggé motiválatlan vagyok (vagy inkább lusta?) gyakran nincs kedvem semmihez, és csak csodálkozom, mások hogyan tudnak annyi mindennel foglalkozni egyszerre. Sok időt elvesztegetek pótcselekvésekkel, rossz az időbeosztásom, folyton kimerült vagyok.

Idétlennek és komolytalannak érzem magam és a gondolkodásom, főleg velem egykorúak társaságában. Bűntudatot éreztem, amikor egyszer-kétszer elmentem szórakozni egy koncertre, mert nem inkább a saját fejlődésemen dolgozom.

A családommal is gyakran megromlik a kapcsolatom, nagymamám és apukám maradiak, a régi dolgokat és szokásokat éltetik és, ha valamivel nem értenek egyet, apám elkezd támadó/számonkérő módon kiabálni, mamám meg sírni és megsértődik, és az esetek többségében sajnos nem értünk egyet. Minden hétvégén, illetve szünetekben minden nap náluk ebédelünk, mert muszáj, szinte mindig vitatkozásba torkollik az egész. Természetesen az egész végén még jobban semmirekellőnek érzem magam.

2 éve felvettek orvosi egyetemre, másodéves vagyok és úgy gondolom, felesleges minden erőfeszítés, mert alkalmatlan vagyok bármiféle munka elvégzésére. Szerintem ez egy gyerekes ábránd volt, hogy orvosira jelentkeztem, gyerekkorom óta csak ez érdekel és semmi más. De ha belegondolok, mekkora fegyelmet igényel az egész, megint csak egy idétlen kölyöknek érzem magam, aki nem áll készen semmire. Valószínűleg jobban tenném, ha szakot váltanék, csupán az tart vissza, hogy érdekel amit tanulok és mást nem tanulnék szívesebben. De abszolút haszontalan vagyok a társadalom számára.

20L