Hogyan szerezzem vissza a szüleim szeretetét? Nem troll kérdés

Aki huszonévesen olyat ír, hogy utálja a felnőtteket, mintha ő maga még gyerek lenne, az valószínűleg enyhén értelmi fogyatékos. De akkor kérdéses, hogy hogyan vették fel az egyetemre, mérnöki szakra kétszer is. Oké, hogy egyszer sem sikerült egy évnél tovább, de nem egyszerű bekerülni. Lehet persze, hogy magasan funkcionáló autista, a szülei meg idegbetegek.

De ez a kérdés már többször volt. Ha a kérdező nem troll, már derenghetne neki, hogy bizony le kell válni a szülőktől, és minél messzebbre költözni tőlük. De ahelyett most az a kérdés, hogy hogyan szerettesse meg magát velük, ez így reménytelen.

Te is láthatod hogy mindig az öngyilkosságokkal meg hasonlókkal fenyegetőzött, ha egyetem félbemaradt azért, ha keveset keresel azért, ha valami nem sikerült azért.

Mielőbb költözés, akármit is mond.

Az én anyám paranoiás, figyelemzavaros, meg nem tudom én még mi. Szeret, de ezek a dolgai gyógyíthatatlanok. Tehát amennyire lehet, nem találkozom vele, nem tudok mást tenni.

A te anyukádnak is van valami komoly baja, attól ilyen. Sajnos. A kortársainak, rokonainak, barátainak lenne esélye, hogy elrángatják valami szakrendelésre, és az talán segítene rajta.

Én gyerekként kihívtam anyámra a körzeti idegorvost, nem sok haszna lett, csak megsértődött az anyám.

Nem mindent lehet megoldani, valamit csak elviselni lehet, elfogadni, vagy elkerülni.

Bibók Bea poszt FB-n: "Nagyon szeretem és gyakran idézem a klienseimnek Ranschburg Jenő sorait, amiben azt írja le, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen. Egy párkapcsolatban, vagy akár szülőként egyetlen feladatunk van, hogy vegyük a fáradtságot arra, hogy megismerjük a társunkat és a gyermekünket, fogadjuk el olyannak, amilyen valójában ő, az egyediségével, a hibáival, a szerethetőségével együtt.

Ez nem azt jelenti, hogy nem neveljük a gyerekeket és nem húzunk határokat a gyermekünk vagy akár a párunk felé, hanem azt jelenti, hogy ne legyenek irracionális elvárásaink, ne akarjuk hogy Borka olyan legyen mint Kinga, Màté pedig olyan, mint Rossi, és azt se akarjuk, hogy a párunk olyan olyan legyen, mint Hufnágel Pisti, vagy az anyánk. Szülőként fogadjuk el, hogy a gyermekünk egyedi és megismételhetetlen, és ne akarjunk a gyerekünkből olyat faragni, ami számunkra kényelmes, ami azzal járna, hogy nem kell energiát tenni abba hogy megismerjük őt és a valódi énjét.

A párkapcsolatban is fogadjuk el, hogy a másik ember soha nem lesz olyan személyiség, mint amilyen a fantáziánkban idilli társként él, akihez majd ne kelljen alkalmazkodni. Ezt az elfogadást nagy mértékben segíti az, hogy megismerjük a párunknak az értékeit, és tudjuk kezelni mindazt, ami alkalmazkodást igényel.

Íme az idézet:

"Azt soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen.

Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni.

Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más.

Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem - mert én hiszek benne, hogy azt a növény is érzi -, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, akkor gyönyörűséges növény lesz belőle.

Ha nem, akkor nyomorult növény - de ugyanaz a fajta, másik nem lehet!

Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet.

Hogyha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e."