Én sajnos konfliktuskerülő vagyok, párom pedig nem az a fajta, aki aktívan benne lenne a párkapcsolat alakításába, miért kellemetlen nekem, hogy ebbe most bele kell invesztálni a munkát?

Pszichológushoz jártam már azelőtt is hogy párom megismertem. Ő a férfi, nem valami proaktív. Ha szervezek valamit jó, ha nem, az is. Barátaival több időt tölt, mint velem, ami valahol érthető, hiszen engem csak pár hónapja ismer. A pszichológusom szerint ő elvan ezzel a "járunk" fázissal. Én viszont az életem semmilyen területén nem szeretem, ha hónapok elteltével is 0 terv van. Én mindig is egy tervező, vágyakozó, álmodozó ambíciózus ember voltam.

Nem volt még kapcsolatom, nem értek hozzá. Olyan családbol jöttem, ahol nem sok mindent lehetett megbeszélni, szüleim is azért váltak el, mert a kommunikációs készségük 0 volt. Minden problémára apám szinte csak legyintett.

Tök tehetetlennek érzem magam. Nem vagyok jóban magammal, háborog a lelkem vele kapcsolatban és magammal kapcsolatban is, hogy nagyon nehezen beszélek őszintén, erre beleszerettem valakibe, aki egyáltalán nem tud segíteni abban, hogy megjelenjen a kapcsolatunkban a nyíltság, mert semmi olyat nem kérdez, nem mozdítja előre a szálakat.

Nekem vannak baràtnőim, velük azert volt egyszerű mert ki tudtak mozdítani a csigaházból. Értem én, hogy egy férfi alapesetben ehhez nem ért, mert ők nem szoktak lelkizni, de a probléma ott indul, hogy fel sem merül benne, hogy esetleg bemutasson a szüleinek... :/

Persze, senki sem gondolatolvasó, csak valahogy mégis kevésbé érezném ezt a feszkót magamban, ha picit jobban hangolódna ebben a kapcsolatban. Nagyon fárasztó feladatnak tűnik, hogyha mindent is nekem kell mondanom, mert ő 0 energiát tesz abba, hogy gondolkodjon arról, mi kell egy nőnek, mi kell egy kapcsolatba. Mert nem kérdez semmit...