Mit tennétek, ha találkoznátok most a gyerekkori énetekkel? És vajon ő mit reagálna erre?

Kedves Kérdező!

Nagyon nehezen írok róla. Mostanában szembesülök azzal, hogy mennyire elhanyagolt gyermek voltam és nagyon fájdalmas megérteni, hogy a szüleim nem szerettek vagy nem jól szerettek.

Szívesen elolvasom, ha Te mesélnél. De bennem is megszületett már ez a kérdés és mindig ugyanazt éreztem, amit te, hogy úgy magamhoz ölelném.

Csak egy emlék, ami elég sokatmondó:

Volt egy gazdátlan kutya, akit Sánta Barátnak hívtunk az unokazestvéreimmel és aki kölyköket szült egy nap. Nem falun éltünk, község volt,ma már város, de akkor is kövezett volt az utca, ahol egy szekér állt, az alatt húzta meg magát a kiskutyáival. Elsős kislány voltam és egyedül jártam haza, akkor még lehetett. Azon az utcán haladtam át, ahol a Sánta Barát lakott a kiskutyáival. Én épp akkor kaptam egy meseszép irhabunda kabátkát, amiben úgy néztem volna ki, mint egy porcelánbaba, ha nem kellett volna egy csúnya vastagkeretes szemüveget hordanom 6 éves korom óta. A kiskutyák 6-7 hetesek lehettek, én közébük térdeltem a szekér elé, Sánta Barát végtelen jóindulattal hagyta, hogy a kiskutyáit megközelítsem. Meg sem fordult a fejemben, hogy bántana. A zsemleszínű jókedvű kis csapat a karjaim közé vetődött, kaptam a rengeteg kutyapuszit, hangosan kacagtam, mert az irhabundakabátot azzal az igazi kiskutyamorgással megcibálták, jobbról is, balról is, hátulról meg az ölemben mindenhol vakkantgató, játszó kiskutyák tébláboltak. 7-en voltak, emlékeim szerint. Életem legszebb pillanatai közt van, ahogy a karomban ott a sok kiskutya és én csak kacagok, kacagok...Akkor egy férfi odalépett a kis csapathoz, felkapott egy kiskutyát és elvitte. Tágranyílt szemmel bámultam utána és a szívem megszakadt. Hazamentem és csak sírtam, mert a kiskutyát elvették az anyukájától és hiába mondták anyukámék, hogy de kis butus vagyok, hiszen az a férfi jót tett azzal a kiskutyával, mert befogadta az utcáról, egy pillanatra meghökkentem ennek a nézőpontnak az igazságán, de a bánatom akkora volt az anyukájától elszakított kiskutya miatt, hogy azt a bánatot még ma is érzem, ha rájuk gondolok. Nem tudom, mi lett a sorsuk, de felnőtt fejjel időnként eszembe jut Sánta Barát és az a vidám kis társaság, vajon hogyan alakult az életük?

Mindenesetre nem tudom, mennyi idő telt el, de egy szép nap anyám azt mondta nekem titokzatos hangon, amint hazafelé tartott velem az iskolából, hogy otthon vár engem egy meglepetés.

Egy kis zsemlevörös kölyökkutya fogadott engem odahaza. Nem tudom elmondani, mennyire örültem akkor. Szívem minden szeretetével szerettem azt a kiskutyát. Csöpi lett a neve anyukám gyerekkori kutyája után. Kapott egy kis dobozt, bele egy ülőpárnát. Annak a csepp kutyának épp elég volt. Becsukta szépen anyám éjszakára a ház melletti garázsba. A kiskutya sírni kezdett. Annyira kicsi lehetett, valószínű az első éjszakája volt az anyja és a testvérei nélkül. Anyám teljesen kikészült a kutyasírástól, mert a kiskutya elég kitartó volt. Nem emlékszem, hogyan múlt el a sírása. Volt 1-2 kísérlet, hogy az udvarra nyíló konyhánkba bejöhessen a kiskutya, de bepisilt és anyám ettől még idegesebb lett. Van egy emlékem, amikor sikítok, mert lerúgta a kiskutyát a konyha előtti lépcsőn, amikor újra bepisilt. Aztán kiásta a virágokat a kertben. Anyám azt mondta, oda fogja adni valakinek a kiskutyát és láncra kötötte a hátsó udvarban. Előttem van a kép, ahogy állok, 6 éves kicsi lány, a kis zsemlevörös kutyával a karomban, lánccal a nyakán és vizesre áztatom a bundáját a könnyeimmel és rázza a vállamat a zokogás. Anyám csendben odalép. - Ne adjam oda a kutyát másnak, ugye? -kérdezi. Felkapom a fejem a lágy hangra, alig látom őt a könnyeimen át és csak rázni tudom a fejemet, hogy ne...ne...ő pedig magához ölel és lassan megnyugszom.

A végletekig a jelenben éltem akkor még. Boldog kisgyermek voltam. Emlékszem, ahogy épp ugrálok a szobában az ágyon, verőfényes napsütés és jókedv, amikor a semmiből előjön először csak az érzés, egyre erősödő hiányérzet, majd egyszercsak ott van a gondolat, hogy a kutyámat egy ideje nem láttam. Nem tudom behatárolni, hogy ez napokat, heteket vagy csak egyetlen napot jelöl, csak az tudatosul bennem hirtelen, hogy a kutya mintha nem lenne itt a mostban. Kimegyek az udvarra, de nincs sehol. Rosszat sejtve megyek anyámhoz, megkérdezni, hol van a kiskutyám. Ő ridegen vágja hozzám a szavakat, odaadta valakinek.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy ugrálok az ágyon és nyüszítve sírok.

Ha tehetném, széttépném az időt és a teret, hogy odaronthassak ahhoz a zokogó kislányhoz a sötétedő udvar végében, letépném azt a láncot, kitépném azt a kicsi lányt és kicsi kutyát az anyám karjából, átszáguldanék velük ide, a kislányom szobájába és szorosan magamhoz ölelném és megcsókolnám azt a könnyáztatta kis pofit, karomba venném őt a kis kutyájával együtt. Itt már nem érhetné őket utol. Nálam biztonságban lennének.