Hiányzik a gyerekkorod?

Nem birnam ujra megelni, de rengeteg pillanata, eleme volt, ami nagyon jo volt, es halistennek nagyon jol emlekszem ra. Amugy senki nem artott nekem, csak nagyon szorongos gyerek voltam, es akkor meg nem osztottam meg anyukammal a felelmeimet, pedig o segitett volna.

Annyira tudtam orulni ma semmit sem ero dolgoknak, amennyire egy mai ajandeknak mar nem tud gyerek. Az uvegolyo kultikus kincs volt, egy doboz szines ceruza vagy gyurma el nem halvanyulo gyonyoruseg. Ugyanakkor karba tett kezzel ulni szajra tett mutatoujjal elmebeteg szoci tanitonenik alatt horror.

"Ugyanakkor karba tett kezzel ulni szajra tett mutatoujjal elmebeteg szoci tanitonenik alatt horror."

Most milyen lelkivilága lehet egy ilyen gyermeknek! 🥺

Gyarapítom azok táborát, akiknek szar gyerekkoruk volt.

Egyetlen dolog miatt mégis hiányzik. Akkor még élt az összes nagyszülőm. Nagyfater még olyan egészségi állapotban volt, hogy túrázni vitt a Mátrába, meg horgásztunk. Mindegyik nagymamám élt, az egyikük főzni tanított, mert érdekelt, a másik meg a legfőbb támaszom volt.

A főzős nagymamám meghalt, 2021-ben, a kijárási tilalmas lezárások alatt. Be sem mehettem hozzá, pedig elvigleg haldoklóhoz be kellett volna engedniük. Egyedül ment el, pedig őt ismerve igényelte volna, hogy ott legyek, fogjam a kezét, és szívesen meg is tettem volna.

A másik nagymamám, aki a támaszom volt... Én jelenleg egy órás periódusokban tudom látogatni, havi egyszer, mikor a munkám megengedi. Szeretném visszaadni neki, amit gyerekként kaptam. Nem érdekel, ha pelenkázni kell, ő is pelenkázott engem, nem érdekel semmi. De 0-24-es ápolásra szorul, én ezt nem tudom megoldani úgy, hogy egy szobát bérlek (folyamatosan keresem a lehetőséget). A szívem szakad meg, hogy nem tudom magamhoz venni. Nagyapám anno meg is tiltotta nekem, hogy járjak hozzá. Megmondta, hogy hozzak két üveg sört, csempésszem be valahogy, megittuk, és elmondta mellette, hogy örül, hogy ittunk egyet, de nem szeretné, hogy ilyen állapotban lássam, ne jöjjek többé.

Nem mennék vissza a gyerekkoromba, sok szempontból szar volt (pl még annál is szegényebben éltünk, mint ahogy most élek. Minden nap le tudok fürdeni meleg vízben. Ezt nem szeretném feladni, gyerekkoromban ez nem volt, egy negyed káznyi vízben tisztálkodott anyám, apám, bátyám és én, és a szüleimmel se laknék újra). De azt visszasírom, mikor még minden nagyszülőm élt, és ép volt. De azok az idők elmúltak. Természetes, hogy a világ változik. Én még egyszer mondom, soha a büdös életben nem mennék vissza a 17 éves korom előtti időkbe, nagyon szar volt, fagyoskodtam, és más fürdővizében kellett tisztálkodnom, ha épp megvolt a menzeszem, akkor a sor végére tettem magam, addigra már jéghideg volt a víz. És négyen lefürödtek benne. Nem, nem csinálnám újra, élem a zuhanyaimat, meg a fürdéseimet... Nem tudom, feladnám-e őket a nagyszüleimért, valószínűleg igen amúgy. De nem akarok visszamenni.

Nem volt jó. Kezdve azzal, hogy szar, diszfunkcionális családba születtem, ahol az alap probléma az volt, hogy anyám 3 hónap után hozzáment apámhoz, mert az szépeket mondott. Végül egy sótlan, leszarom-forma anya és egy nárcisztikus, kontrollmániás, mindenbe belepofázó apa mellett nőttem fel. Fura módon mégis apámhoz kötődtem, mert ő legalább úgy éreztem, foglalkozik velem, ha dirigálás, belepofázás szintjén is.

A "boldog" gyerekkort megspékelte egy hatéves koromban született testvér, aki a szeretett, elfogadott gyerek volt, én pedig a megtűrt gyerek. Szorongó, félénk gyerek voltam, az iskolában jól teljesítettem, de önbizalmam nulla volt.

Óvónők, tanárok nagy nulla volt akkoriban, talán kettőt-hármat tudnék kiemelni, (két általános iskolából és a gimiből), aki személyiség volt, akivel öröm volt az óra. Igazából olyan felnőtt embert sem tudok, akihez a szüleimen kívül csapódhattam volna, utólag mindenkiben csalódni kellett (volt egy anyai nagynéném, neki sok mindent elmondtam, de fiatal-felnőtt koromban ő volt a legnagyobb árulóm).

Nekem új élet azzal jött, amikor diploma után (munka mellett megszerzett diploma után) összejöttem a férjemmel. Kinyílt a világ. Egy ember, aki a szépet, a jót, az értéket látta bennem (és látja már 26 éve). Nyilván semmi mást nem csinál amúgy, "csak" elfogad. Ami nem volt divat a gyerekkoromban a család részéről sem, szüleim részéről sem, tanárok részéről sem, lényegében egy olyan érában nőttem fel, ahol mindig mindenki csak a kritizálnivalót látta egy kisgyerekben/kamaszban/fiatal felnőttben. Rossz volt, nekem nem hiányzik. (És valahogy el sem tudom képzelni, mit érezhetett akkoriban egy renitens gyerek, ha én, az alkalmazkodó, illedelmes, jól tanuló ezt így éltem meg, és én sem voltam jó soha. )

Nem. Végre azt csinálok amit én akarok, nem azt amit a szüleim akarnak. A szabadidőm is több, mert nem kell házit írnom, tanulnom folyton.

Az egyetlen ami hiányzik az a nyári vakáció, mert nincs még annyi szabim (de azt meg jobban szeretem hogy én döntöm el mikor vagyok szabin)

Nekem hiányzik😅

Akkor még élt az anyai nagyim, a kutyusunk, annyi barátom volt, akikkel rendszeresen találkoztunk, együtt sétáltattuk a kutyám. Nem volt még közösségi média, de pár netes játék igen. Rengeteg Honfoglaló maraton volt az unokatesómékkal.

Nem volt annyi elvárás, felelősség a nyakamban, mint most, bűntudat nélkül le tudtam ülni és sorra olvasni a könyveket, vagy épp, sorra nézni a sorozatokat.

Konkrétan a gyerekkorom nem hiányzik, nem volt rossz, de nem lennék újra gyerek, nem mennék vissza, erre nem vágyok, nem szoktam ezen gondolkodni, de a jelenlegi élethelyzetemet eléggé utálom.

Szakot akartam váltani az egyetemen, nem vettek fel idén, így most elkezdtem dolgozni, nyilván sima érettségivel, nulla munkatapasztalattal nem sok jó lehetősége van az embernek, ide is segítségggel kerültem be, örülök, hogy legalább van valami, de rühellem az egészet. Nem teljes állásban vagyok, de mégis azt érzem, semmire nincs időm, hajnalban kelek, máskor meg késő este érek haza és van, hogy csak arra van időm, hogy eszem egy kicsit, majd lezuhanyzom, megyek aludni és másnap szintén kelek korán. Ugye nincsen téli szünet, tavaszi szünet, ez-az, van valamennyi szabadságom, de ha nem csapok le rá időben, akkor az sincs. Gyerekként már december 20-tól körülbelül otthon voltam a karácsonyi szünetben, most meg valószínűleg 23-án is mennem kell dolgozni.

Inkább a gondtalanság hiányzik, hogy semmi dolgom nem volt, persze suliba járni kellett és azt sem szerettem mindig, de annyira leterhelt nem voltam, nem kellett aggódni a megélhetés, pénz, munka miatt, fogalmam sem volt a világban történő szörnyűségekről, így megvolt az a boldog tudatlanság, kevesebb fájdalom ért. Nem gondoltam volna valaha, hogy ezt mondom, de egy matekórán szívesebben lennék, mint a munkahelyemen... Mentális problémáim sem voltak, 18 évesen az is utolért, most már kijöttem belőle nagyjából, de nem teljesen, a szorongás még néha mindig ott van. Én gyerekként nem szorongtam, nem volt mitől.