Normális, ha néha hiányzik a gyerekkorom?

2-es vagyok.

Fú, hát ha most szigorúan 3 éves kor körüli emlékekre támaszkodunk, abból is van bőven rengeteg. Érdekes egyébként, hogy amikor még régebben a barátaimmal beszélgettem arról, hogy kinek mennyi emléke maradt meg az ovis éveiből, akkor kiderült, hogy ez az időszak szinte teljesen törlődött mindenkinek. Én viszont egy csomó dologra emlékszem abból a három évből, némelyikükre olyan élénken, mintha csak pár éve lett volna. Pedig atyavilág, azóta már húsz esztendő telt el! :O

Emlékszem például, hogy:

- volt egy időszak, amikor a bal szememet szemtapasszal kellett leragasztani, és az első alkalommal nagyon szorongtam, hogy ki ne nevessenek emiatt a csoporttársaim. Szerencsére senki nem nevetett :)

- volt egy fiatal, hosszú szőke hajú óvónéni, aki tetszett nekem és mindig szégyellős voltam előtte, ezért mindig zavarban voltam, ha hozzám szólt. Apró infó, hogy amikor 20 évesen pedagógiai asszisztensi szakmát tanultam, ugyanebben az óvodában töltöttem a szakmai gyakorlatomat és együtt dolgozhattam ezzel az óvónővel, immár felnőttként. Természetesen nem múlt el rajta se nyomtalanul az eltelt 20 év, de még mindig egy nagyon szép, fiatalos arcú asszony.

- volt egy lánybarátom a csoportban, aki előtt mindig produkáltam magam, hogy megnevettessem

- egyik reggel, miközben vettük le a kabátomat apával, az egyik óvónőm kijött hozzánk és azzal fogadott, hogy vár egy meglepetés a csoportszobában. Mint kiderült, egy vadiúj galéria volt az. Emlékszem, hogy mennyire örültem neki én is.

Egyébként ez a galéria azóta is ott van a régi csoportszobámban, és amikor a gyakszi alatt megláttam, nosztalgiáztam is rajta egy sort.

- könnyen sírós gyerek voltam. Az anyák napi ünnepségeket például mindig végig sírtam, mert szokatlan volt az nagy tömeg (ez egyébként meg is van örökítve 1-2 fényképen), de sírtam akkor is, amikor a Mikulás látogatott el hozzánk decemberben. Nagyon féltem attól a mély hangjától, és emlékszem, hogy egyik alkalommal milyen hiányérzetem volt, amiért senki sem jött oda hozzám az óvónők közül, hogy kicsit megnyugtasson.

De volt egy alkalom, amikor a bátyám egész nap nem jött valamiért oviba (egy csoportba jártunk az első két évben), és akkor az egész napot végigpityeregtem, mert szokatlan volt nélküle.

- sokszor a nagymamám jött értem délutánonként, és bevett szokás volt, hogy ahogy kézen fogva sétáltunk hazafelé, közben az r betű kiejtését gyakoroltatta velem, mindenféle mondókával és énekkel. Ovisként és kisikolásként ugyanis erősen raccsoltam (na jó, még ma is, csak ma már nem olyan durván), logopédushoz is jártam hosszú ideig.

Hazafelé menet szinte mindig megálltunk az egyik útbaeső traffiknál, és magának cigit vásárolt, engem pedig meglepett valami édességgel.

Nagymamám volt továbbá az is, aki megtanította, hogy hogyan tudom egyedül meghatározni, hogy melyik lábamra melyik cipő való :D Erről is van egy tiszta emlékképem, ahogy egyik délután ott ülünk a csoportszobánk előtti kis padon, és ezt magyarázza nekem.

Ezektől az emlékektől ma már amúgy akaratlanul is gombóc képződik a torkomban, mert ez a nagymamám idén január végén elhunyt.

Így elsőre most ez a csokor jutott eszembe, de mint láthatod, szigorúan csak az ovis emlékekből válogattam. A családi emlékek (azon belül is a tesóimmal való közös játszások) szintén megérnének egy misét :D