Hajléktalanokról milyen véleménnyel vagy? Foglalkoztat téged valamennyire hogy magad is az utcán találhatod magad 1 év alatt?

#30

Én sem hiszek abban, hogy minden tudatosan irányítható.

A szüleim alkoholisták lettek, anyám fél családja alkoholista.

Ha tányércsörrenést hallok, nekem nem az az első, ami eszembe jut, hogy valaki leejtett egy tányért, hanem azt, hogy balhé van.

Mai napig, ha szerszámhangokat hallok a szomszédból, legyen az egy kalapács vagy flex hangja összerándul a görcs a gyomromban, mert apám folyton szerelés közben ordítozott.

Bevésődnek dolgok, és hiába tudom, hogy nincs baj, akkor is kiváltják ezek a hangok a szorongást.

Én nem hiszem, hogy aki előre látja, hogy pár év múlva hajléktalan lesz, az nem tesz semmit, ha tudna.

Sokan, amibe születnek, az a minta, a normális.

Apám a mai napig retteg, ha munkába kell menni, egész gyerekkorban ebben a feszültségben éltünk, fél az emberektől, nem bírja a stresszt.

Anyám, amint lejárt a gyes, vissza kellett menni dolgozni, elkezdett inni.

Sajnos mindketten olyan családban nőttek fel, ahol minden, problémára az ivás volt a megoldás.

De még csak állami szinten sincs oktatásban sem jelenik meg, nagyon jó, hogy van erkölcstan, de azzal senki nem foglalkozik, hogy sokan emberi roncsok lesznek mire kikerülnek a munkaerőpiacra.

#30-31

Az élet nem így működik. Elméletben nagyon jól mutat, hogy "úgyis a sors határoz meg mindent, úgyhogy csak dőljünk hátra, aztán lesz ami lesz", meg a lusta embereket nagyon hamar meglehet ezzel nyerni, de az egész csak önámítás. A lusta és felelőtlen emberek ezt mesélik be maguknak, hogy lehetőleg ne kelljen semmit tenniük, csak várni a csodára, vagy éppen azért, hogy kimagyarázzák egy-egy gonosz tettüket. A nehéz gyerekkor jelenthet akár hátrányt, akár előnyt(!) is a felnőttkorban, de nem lehet mentség sem a lustaságra, sem a gyávaságra, sem pedig bűnözésre.

Ahogy már írtam, nekem is minden napom kemény küzdelemből áll és simán megtehetném, hogy elkezdek vedelni, mint a gödény, de szégyellném magam az elvesztegetett életem miatt. Nem kaptam erre semmilyen nevelést, sőt, a szüleim nekem is sokat veszekedtek és sok tekintetben elhanyagoltak, a nagyszüleim közül meg csak 2-t ismerhettem, kb. évente egyszer láttam őket, aztán tizenéves koromban már meg is haltak. Senki nem tanított gyakorlatilag semmi hasznosat az életről, még az iskolában sem, ennek ellenére ma már tudományos témában könyvet írok, miközben befektetéseket is kezelek napi szinten. Nem a tetteim 1%-a tudatos, hanem kb. annyi a tudattalan. Amúgy kérdezd meg szinte bármelyik sikeres embert, és el fogja neked mondani, hogy rengeteg küzdelem és áldozat árán jutott oda, ahol van. Mert nem adta fel az első adódó nehézségnél, hanem addig csinálták, amíg sikerrel nem jártak. Aki jelenleg az utcán van, az többségében azért van ott, mert feladta, mert az egyszerűbb volt. Voltak kísérletek, ahol adtak csöveseknek annyi pénzt, hogy vehessenek maguknak egy lakást, de ezek a legtöbb esetben úgy végződtek, hogy egy hónapon belül újra az utcán voltak és még csóróbbak, mint azelőtt. Ez is bizonyítja, hogy csak hozzáállás kérdése minden. Ezért is mondják, hogy az életedet nem az határozza meg, hogy mi történik veled, hanem hogy arra hogyan reagálsz.

"Voltak kísérletek, ahol adtak csöveseknek annyi pénzt, hogy vehessenek maguknak egy lakást, de ezek a legtöbb esetben úgy végződtek, hogy egy hónapon belül újra az utcán voltak és még csóróbbak, mint azelőtt."

Bár ezt el tudom képzelni, de ennek az is lehet az oka, hogy ma a mi korunkban a személyes túléllést leszámítva, kevés nagy ívű vízió van benne úgy a levegőben, mint az esetleg egyes régebbi korokban megvolt. Ugye az őskorban ott voltak az akkori természeti vallások, tehát valamiféle emberi léptékű kozmoszképzet, meg a belátható őskommunista közeg, ezek valamennyire képesek voltak megtartani az embereket szellemileg. Egy átlag vadnép faluközösségében és mitoszgyűjtemnyében kicsiben benne volt az akkor ismert egész kozmosz, sőt még az akkori csilalgászati és növény- meg állattani ismerek is.

Épp ezért, a mai magyaroszági helyzet ecsetelésére visszatéve, szerintem nagyon fontosak a harmadik világ szegényeinél is meg a mai magyaroszági cigány, gettólakó, és hajléktlaan rétegek esetében is az olyan társadalmi kísérletek, ahol van egy közösség is, amely az embereket a teljes reményvesztéstől megóvja. Cigányok esetében az ilyen kíséreltekre gondolok, mint az Igazgyöngy, meg mint a Bódis Krisztáé, de én igazából még ennél is valami tágabbra gondolok. Az Igazgyöngynél az az erősség, hogy testre tudják szabni a dolgokat, főleg gyerekek művészeti érdeklődésének felkeltése terén, de valójában ennél is többre gondolok. Valami kommunista közösségre, amely víziót adna. A legtöbb hajléktalan akit ismertem elég fogékony volt arra, hogy valami víziója lehessen.

Nekem magamnak is ez volt az érzékeny pontom. nagyjából a rendszerváltáskor hatalmasodtak el az egyébként mindig is (kisgyerekkorom óta meglevő) személyiségzavaraim, elmebetegségeim. Szerencsére a nyelvi készségeimet és a természettudomány, matematika, formalizmus, programozás iránti készségeimet az elmebetegségek többé-kevésbé érintetlenül hagyták, ennek köszönhetem hogy ma viszonylag biztos és stabil helyem van. Meg persze annak, hogy mindig volt egy-két támogató tanár vagy rokon az életemben.

Ez azonban nem minden hajléktalannanak adatik meg, pedig közülök sokan kifejezetten magasabb szintű érzelmi intelligenciával rendelkeztek, mint én. Számomra nem kétséges, hogy valami egészséges kommunista társadalomban ugyanezek az emberek csodákra lehetnek képesek.

Igazából életemben többnyire skizofrén, paranoiás, vagy egyéb peremrétegek, cigányok, hajléktlaalnok közegéből kerültek ki közelebbi ismerőseim, barátaim, mert a Normálisok világát én annyira nem ismerem, így én ehhez tudok csak viszonyítani, meg én magam is mindenféle elmebetegséggel közdöttem. Nagyjából az a meglátásom, hogy a legtöbb hajléktalan nem deviáns abban az értelemben, hogy egyáltalán nem lenne reménytelen elvileg egy erős közösségben talpraállniuk, sőt, fejlődniük, főleg ha emellé valami persektivikus vízió is társulna. Nyilván a mai Magyaroszágon, ahol egy albérlethirdetést lassan meg sem lehet különbözetni valami pornóforgatástól (,,légy fiatal ,légy hölgy, tölts föl szelfit, kisállat ne legyen, gyerek ne legyen, ja a kocsibejárót kötelező kivenni''), kevés olyan vízió van egy átlag hajléktalan számára, amiért azt érezhetNÉ, hogy érdemes élni - igazából nagyjából a Nagypolitikából is, a hétköznpai életből is csak a marakodás látszik, ez meg kevés inspiráló erőt ad eleve.

(Különös módon gyerekkoromban bár a Kádár kori Magyaroszágon is rossz volt, főleg a családi közegem miatt, szülői verések, részegeskedés, de valahogy a hivatalos elképzelést valamiféle közösségi társadalomról eléggé magamévá tudtam tenni, sokat olvastam a helyi gyerekkönyvtárban, régi meséket, vadnépek régi mítoszait, gyerekek számára írt kis ismereterjesztő fizikakönyveket, magam is végeztem kísérleteket, saját fizikai kislaboratóriumom volt, egészében véve gyerekként el tudtam képzelni, hogy majd felnőve termékenyen hozzá tudok majd járulni a kommunizmus épüléséhez, amit persze gyerekként én mint valamiféle ősközösség modernizált váltaztaként képzeltem el).

Sajnos a hajléktalanok többnyire leginkább reményvesztettek, viziótlanok talán, de ugyanezt magam is megtapasztaltam felnőttként a rendszerváltáskor. Igzából szerintem nagyjából a társadalmi rendszer lenyomata van benne a hajléktalanság puszta létében is.

#33

Amit leírtál, az egy utópisztikus vágyálom, ahogy a fenntartható kommunizmus/szocializmus is. Pont azért dől össze az összes ilyen jellegű rendszer legfeljebb pár évtized után, mert túl sok benne az eltartott és kevés az értékteremtő dolgozó, ami egyenes következménye a kapitalizmus elfojtásának és ezáltal a motiváció hiányának. Vagyis pont ezek a rendszerek vezetnek a legtöbb hajléktalanhoz és éhezőhöz.