Az emberek miért annyira igénytelenek, hogy gondolkodás nélkül elfogadják a mai kapitalizmust?

Átfogóan demonstrált és megerősített tény, hogy az anyagi javak egy bizonyos pontig korrelálnak ugyan a boldogsággal, ezen túl viszont gyakorlatilag nincs összefüggés a vagyoni helyzet és az ember szubjektív boldogságérzete között. Ez a pont nagyjából a középosztály legalja - ez a szint egy egyenlőbb (nem feltétlenül egyenlő) társadalomban, ahol nincsenek ordító, morálisan elfogadhatatlan, százezerszeres vagyoni különbségek ember és ember között, a fejlett világban már ma is mindenki számára biztosítható lenne.

Az egyik legjobb érv a kapitalizmussal szemben az, hogy nincs utópiája, sőt, még holnapja sincs. Nincs közös gondolkodás, nincsenek magasabb szintű, kollektív célok, nincs semmi, ami az egyén és a közösség felett állna - csak a jelen pillanatba bezártság van a végtelen szabadság illúziója mellett, és az anyagi világ, ami újabb és újabb ellentéteket generál, és lealjasítja az embert.

Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan képes boldogságot találni, vagy egyáltalán létezni a legtöbb ember egy ilyen vesztébe rohanó, talán már menthetetlen világban, ahol - feltéve, hogy valaki nem szociopata - a struktúrából közvetlenül következő mindennapi igazságtalanságok önmagukban tönkretesznek minket.

A fogyasztás nem válasz, de lesz-e az embernek másik válasza, mielőtt túl késő lenne? Egyáltalán, miért van az, hogy alig érdekel valakit a kollektív jólét, és nagyobb felháborodást keltene egy komoly vagyonadó, vagy az, ha 5 évig nem lenne Sziget, mint azzal a tudattal élni minden nap, hogy nagyjából az ország fele emberhez méltatlan körülmények között "él"?