Azok, akik egyaránt sikeresek a munkájukban és a magánéletükben, mit tudnak, amit mások nem? Mit csinálnak ők máshogy?

"de neki pl. nem volt családja, nem is akart, leginkább a munkájának élt, és a kapcsolatai se voltak túl tartósak."

Ez az én szememben nem sikertelenség, hiszen nem akart családot. Az sikertelenség lenne, ha becsúszik egy gyerek valami kalandból, és nem tud szabadulni, miközben egyedül érzi legjobban magát, vagy nincs családja, pedig tíz körömmel harcolna, hogy legyen.

Én a látásmódot mondanám.

Van az a fajta látásmód, hogy az ember elkezd valamit, kudarcot vall és azt mondja ez neki nem megy.

Meg van az, aki elkezdi, kudarcot vall, és azt mondja, hogy "aham, akkor ezt valahogy máshogy kell" és tanulva a hibáiból újra próbálja, tovább csinálja.

Meg pl a jó kapcsolatot is úgy képzelik sokan, hogy nincsenek veszekedések. Elárulom, minden kapcsolatban vannak. Csak lehet ezt úgy is kezelni, hogy fel sem merül, hogy ez a kapcsolatot fenyegesse, illetve türelemmel és kompromisszumkészséggel állnak hozzá az emberek.

Már önmagában a siker definiálása is sokat elmond az emberről. Aki azt mondja, hogy nettó 500 alatt egyszerűen sikertelennek minősül a munkavállalása, az kudarcra van ítélve, mert csak a kudarcot látja. Egy másik ember azt mondja, hogy oké, most 350, de ha bedolgozom magam, lesz az 400 is meg utána 500 is, de egyébként csinálhatok mellékest is ami hoz még pluszt is a konyhára.

Én azt látom, hogy a sikeres emberek kevéssé méregetik magukat, a sikereiket. Szerintem azok esnek a leginkább pofára, akik nagoyn hajtják a sikert.

"Van az a fajta látásmód, hogy az ember elkezd valamit, kudarcot vall és azt mondja ez neki nem megy.

Meg van az, aki elkezdi, kudarcot vall, és azt mondja, hogy "aham, akkor ezt valahogy máshogy kell" és tanulva a hibáiból újra próbálja, tovább csinálja."

A kettő nem zárja ki egymást. Én tudom, hogy nem vagyok képes ultra távokat futni, fizikailag nem vagyok rá alkalmas, ezért nem is próbálkozom vele, elég a futásból annyi, amennyire képes vagyok, de abból kihozom a maximumot, és azon a szinten törekszem is a fejlődésre.

Nem számít 10-es. Esetleg a te környezetedben sok az ilyen, ezért látod így. Amivel nincs baj.

De én például azért írom, hogy nem számít, mert anyukám 8 általános, apukám alkoholista szakmunkás, öngyilkos lett tizenéves koromban. Sosem volt saját lakásuk, csak albérlet, önkormányzati lakás.

Igen, az egyetem távol állt tőlem, dolgoznom kellett minél hamarabb, lett egy szakmám, aztán párom, lakást vettünk, szakítottunk, albérletbe mentem, később megismertem a férjem kimentünk külföldre, 5 év alatt összetettünk pénzt saját kertes házra, ami az álmunk volt. Azóta is tanulok, képzem magam, mindig keresem a lehetőségeket. Van autó, motor, munka, amit szeretünk.

De ezzel csak azt akarom mondani, hogy maradhattam volna itthon panaszkodva, hogy á, dehát ez a hazám, itt akarok mindenért megküzdeni. Talán sosem lett volna semmim, hiszen anyukám a 100 ezer forintjából nemhogy lakást, autót sem tudott volna alám tenni.

Tehát lényeges, hogy valaki problémafókuszú-e és van A,B,C...Zs terve, vagy olyan típus, akinek minden megoldásra van egy problémája, panaszkodik.

A párkapcsolatot például alapból kihúzhatja az ember ha nem néz ki kiemelkedően jól. A munkában is komoly hendikeppel indul, mert a szép embereket kisebb végzettséggel is előbb veszik fel, mert ők jól mutatnak. De ott még ha valaki nagyon ász, akkor tud kompenzálni.

A másik ami nagyon sokat számít az a kapcsolatrendszer. Ha valaki a megfelelő embereket ismeri, a megfelelő ember anyja-apja, akkor 8 általánossal is alá fognak rakni cégeket, vállalkozásokat, jó kocsikat stb. Ha nem, akkor 6 diplomával is mehet utcát söpörni 120 ezerért.