Állítólag nem igaz, hogy a spártaiak a fogyatékkal született, beteg, gyenge csecsemőket ledobták a hegyről, de ha mégis így lett volna - arról mi a véleményetek?

Nem, ezt senki sem állítja.

LEgfeljebb volt egy hely, ahol a nem kívánt gyermekeket kitették. Mivel ismert volt a hely, jó eséllyel egy gyerekre vágyó ember onnan magához vehette.

Elviekben csak kitették őket, hogy valaki vigye el.

Abszolút meg tudom érteni, pláne abban a világban. Minden gyermek felnevelése nagy erőfeszítés volt és sokszor "nem térült meg" egy esetlen, netalán nyomorék gyermek pedig még több munka és teher volt a család számára.

Barbárnak tűnhet, de mindenkinek jobb volt így.

nem csak a spártaiak, rengeteg kultúrában egészen a középkorba nyúlóan voltak helyek, ahova ki lehetett tenni az életképtelen kölyköket. most ez rosszul hangzik, de egy olyan korban, amikor minden szabad erőforrás a túléléshez kell, nem lehet heteket-hónapokat elpazarolni egy életképtelen csecsemő etetésére és gondozására. meg a legtöbb ha megtartották volna is meghal magától rövid időn belül.

az egy nagyon új jelenség a nyugati világban, hogy van tudás és erőforrás (főleg pénz) mozogni, enni, esetleg lélegezni önállóan képtelen embereket művileg életben tartani.

enis ugy tudtam ledobtak oket, de reg tanultam suliban szoval lehet hogy azoknak van igazuk akik azt irjak csak kitettek oket.

szomoru ... de masreszt gondolj bele manapsag is mennyi nehezsegekkel kuzdenek ezek a gyerekek, felnöttek. Pedig nagyon jo szocialis rendszerben elunk a regi korhoz kepest.

akkoriban csak hatrany lett volna több felnött aki inkabb csak lassitja az elore jutast.

Még Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban című könyvében is benne van, hogy a mátraaljai palócok sokszor örültek, ha egy gyerek meghalt, vagy ha a nő elvetélt.

Még akkor se valami mai értelemben vett finomságot adott a gyereknek az anya kedveskedésként, hanem kenyeret és szalonnát, legtöbbször a saját részéból, pedig csak az 1800-as évekról beszélünk. Nem úgy ment az élet, hogy elmész a boltba s veszel egy kis szalonnát, mert épp megkívántad. Főleg nem úgy, hogy ez az életbenmaradáshoz szükségeseken felül van.

Most könnyű, mert az elsődleges cél már nem az életbenmaradás, mivel az már alap lett. De már csak párszáz éve se volt az olyan magától értetődó, hogy "jövő ilyenkor még biztos élni fogok".

A családnak (és így a többi gyereknek) is jó ha sikerült keveset felnevelni teljesen, minthogy sok gyerek legyen, akik előbb-utóbb úgyis meghalnak az éhezés következtében, mert minden sok felé oszlik.

Meg a beteg gyereknek is jó, ha nem próbálnak ráerószakolni egy életet, ahol max csak vegetálni tud. Most minden szép és jó, egy mozgássérült vagy egy vak is tud önálló életet élni, de gondolj bele: akkor ha valaki nem tudott járni, csak úgy tudott eljutni A-ból B-be, ha valaki elvitte. Gondolok itt már a vécézésre is.

Egy kis idézet is, ha már így felhoztam a könyvet:

Kicsinyeik halála nemigen verte le az anyákat, nem búsult miattuk a család sem. Különben is megszokták. „Megszokták, hogy a gyerekek rendre születnek és rendre pusztulnak.” „Régen örültek, ha meghalt a gyerek, mert arra még nem volt számítás a gazdaságban.” Az anyának is csak a gondja csökkent ilyenkor. „Régen nem szerették úgy a gyereket. Sok volt, örültek, ha meghalt, maradt még elég. A szomszédunkban is volt egy asszony. Megfulladt a héthónapos lyánya, mert a fejel vége belement a szájába. Hazajött a gyűjtésből, csak szólt neki a komraajtóban: Szép lyányom! Szép lyányom! De a gyerek nem emelte a fejét. Az anya meg örült, neki kevesebb a baj. De azért éppen úgy elsiratták, mint a többit.” Egy öregasszony maga mesélte, hogy mikor odalett a hatodik szülötte, másnap fehér kendőt kötött örömében. „Örült az asszony, ha meghalt a gyereke. Lett másik!”

9

Egyrészt a magyar férfiak inkább kizárták a hideg kamrába a babákat és a nőket, hogy ne kelljen a fűtött szobában hallgassák a gyereksírást, másrészt ez nem csak a magyarokra volt jellemző, hanem úgy kb mindenkire. Csak Magyarországról van konkrét példám.