Nem tudom, hogy élnek azok, akik nem társfüggők? Hogy éltek egészséges kapcsolatokban? Csak azt tudom, én mit hogy csinálok, érzek, társfüggő vagyok. Nem kapcsolatfüggő. És nem is kizárólag romantikus kapcsolatokban lehet társfüggőnek lenni.

10-es, én nem tudok/nem akarok máshogy élni, mint hogy számolgatok. Mindent ilyen szemmel gondolok át, erről le kellene szoknom? Ez beteg, hogy igen, valószínűleg mindent mérni akarok? Segítene a jobb megértésben, az eligazodáshoz szükségem lenne olyan kapaszkodókra, kimondott dolgokra, akár számokra. Értem, hogy van, ami nem mérhető. Nekem mégis könnyebb lenne. Semmit sem lehet konkrétumokkal megfogalmazni? Volt régebben egy pszichológusom (valószínűleg már akkor is megvolt a fenti igény bennem és ő erre mondhatta válaszként, vagyis valami hasonló kérdésem után), aki egyszer egy ilyet megfogalmazott: ha nagyon meg akarjuk fogalmazni, mi a normális, hát akkor a lélektan azt tartja normálisnak, hogy "munkája van, családja van". Én ezért hálás voltam akkor, bár kicsit ilyen kényszerből mondta ezt ki, pont azért, mert tudta, hogy nekem ilyen fogódzóra lenne szükségem. Ő biztos elég jól tudja, hogy nem igazán szabad, főleg szakembernek a normális, nem normális jelzőt alkalmazni emberekre. De azt megértette, hogy nekem így könnyebb. Egy másik pszichológustól mikor kérdeztem, hogy az önsegítő mechanizmusok jók vagy rosszak-e, odáig nem mert eljutni, hogy egyértelmű választ adjon, annyit mondott, nem kell mindent jónak vagy rossznak címkézni. Szerintem annyit ki szabad mondani: egy bizonyos mértékig vagy ideig jók, utána már nem jók. Ki vitatná, hogy egy darabig egy trauma, sokk, stressz után az önsajnálat, a sírás, a bódítás, a gúnyolódás nem megengedhető? Ezt használjuk arra, hogy oldjuk a stresszt. De ha úgy maradunk még évtizedek múlva, az már beteg.

9-es, évek óta járok a CodA-ba. És pszichológushoz is persze, bár azt sokkal régebben. Egyszerűen úton vagyok és a kérdések nem lesznek kevesebben. Ezért tolom már itt is.