Érdemes lenne pszichológushoz forduljon, vagy ez csak egy rosszabb időszakom? (Hosszú)

2 éves múltam, mikor rendőrök elvittek otthonról. Valami védőnő féleség volt kint nálunk és saletromos falra, apám részegen való maga alá vizelesere illetve a mi elhanyagoltsagunkra hivatkozva. A 2 bátyám intézetbe került, én csecsemőotthonba. (Volt még 2 idősebb testvérem, ők nem velunk laktak) 1-2 emlekkepem van abból az időből. Kb 1 évig lehettem ott, 3 évesen az anyai nagyszüleim magukhoz vettek . Amennyire emlékszem tipikus az a gyerek voltam, akinek óvodában/iskolában példás magatartása volt, otthon viszont tomboltam, hisztisztem, csúnyán beszéltem a nagyszüleimmel. Volt,hogy úgy elloktem a mamamat magamtól, hogy hatraesett. Anyukám nagyon hiányzott, néha vasárnap meglátogatott, mindig nagyon vártam, az ablakbol lestem, aztán mikor mégsem jött, azt is a nagyszüleim kapták, hogy hisztirohamom volt. Hiányzott a 2 bátyám is, írtam nekik levelet később, amit mindig magammal vittem mindenhová, végül ott is felejtettem valahol. A nagyszüleim nem tudtak igazán kezelni, 70 év körül voltak mindketten, mamamtol többször is kikaptam, amin nem is csodálkozom. Nem voltak soha olyan babusgatosak, de szerettek, feltették. Összességében gyuloltem akkoriban az életem, amint egyre több dolognak voltam tudatában egyre jobban vágytam el máshová. El akartam tűnni, nem tudtam hova, csak ,, vissza ". Sokszor volt halalvagyam, írtam egy konkrét végrendeletet is, azt éreztem senkinek nem kellek, csak egy kolonc vagyok, akivel valamit csinálni kell. Amikor nem bírt velem a mamám, sokszor azzal sikerült leállítania, hogyha nem hagyom abba, visszavisz az intézetbe, ez általában bejött, megijedtem. A papam 6 eves koromban halt meg, a Mama 6 évvel később. (Apa is meghalt egy evben a papával, de ezt csak utólag tudtam meg)

Akkor az anyai nagynenemhez kerültem. Nem emlékszem, hogy annyira nagyon szomorú lettem volna, persze sírtam, de az volt a fejemben, hogy a nagynenemnel nagyon szeretek lenni, szeretem őt, jó ez így. Tisztában vagyok vele, hogy nagyban hozzajarultam a nagyszüleim halálához, és miattam a mamám idegenek között halt meg, nem lehetett vele a lánya sem, mert én nem engedtem. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Anyám férje ki is mondta egyszer, hogy sírba tettem a nagyszülőket, anya, meg a nagynéném pedig csak hallgattak.

Anyu magához akart venni ,mikor 14 voltam, de a város másik végén lakott, én pedig szerettem a nagynénemmel lenni, illetve azt a környezetet, így a gyámhatóságon megmondtam, hogy nem szeretnék hozzá költözni, zokogott. Minden egyes évben volt felülvizsgálat, hogy mindenki tartja e az álláspontját stb, borzasztó volt minden évben nemet mondani anyunak.

Ezenkívül a nagynenemnek blokkokal, számlákkal kellett elszámolnia minden évben, hogy mennyi pénzért miket vesz nekem. Én ezt nem hittem el, azt hittem, hogy azért számolgat, hogy egy nap majd számon kérje rajtam, és ki kell majd mindent fizetnem. Nagyon szerettem a nagynenemet. Mikor elment valahova és nem akkor ért haza, mikorra mondta, az ablakból néztem mikor jön, és csak sírtam, hogy biztos valami baja esett, borzasztó volt.

Ezenkívül 13 évesen megismertem valakit, aki a legjobb barátom lett, olyan volt visszagondolva mint a lelki társam, vele fontosnak éreztem magam,mintha tartoznek valahova, de mikor elkezdtem a gimit, ő elköltözött egy másik országba tanulni, ráadásul egy szót sem szólt, nem köszönt el, csak hónapokkal később jelentkezett. Utána rendszeresen visszatért, már mint lány is érdeklődött irántam, de borzasztóan meggyuloltem.

A gimis éveim elején nem szóltam senkihez, savanyú voltam, rendszeresen megkaptama kérdést, hogy tudok e mosolyogni, illetve wednesday addamshez hasonlítottak, akkor ez nem volt olyan menő dolog. Aztán lett egy plátói szerelmem, akivel évek alatt a szemezesen kívül tovább nem jutottunk, de egész jól elvoltam.

Balllagas és OKJ után sokáig kerestem a helyem, a legtobb időt a noveremmel és a csaladjaval töltöttem, alkalmi munkáim voltak. A nővéremnek nagyon rossz volt a házassága, mellette voltam fizikailag,lelkileg, segitettem rengeteget a gyerekek körül, suliba, oviba hoztam-vittem, szuloire, tornára stb. Azt hittem a nővérem a legjobb barátnőm, tamaszom, úgy ahogy én is neki. De már akkor is eszrevehettem volna pár intő jelt.

23 évesen ismertem meg életem első igazi szerelmet, ő a férjem, van egy kislányunk, vettünk házat, szeretem az életem, elégedett vagyok, nem is szeretek panaszkodni senkinek semmiről. Pedig sokszor baromi egyedül vagyok, senkim nincs a ferjemen kívül. A nővérem már a terhességem alatt magamra hagyott, nem írt vissza ,nem vette fel ha hívtam. A legjobb barátnőm külföldön él. Sokszor azt érzem belefulladok saját magamba, sajnálom a kislányomat, hogy ilyen lelki nyomor anyja van. Vele türelmes vagyok, de a férjemmel sokszor turelmetlenebb vagyok, összeveszunk, és olyankor úgy érzem egy értéktelen senki vagyok, hogy az utolsó ember, akire azt hittem, hogy szeret, a földbe tipor. Pedig nem így van, mert csodás férj és apa, de néha mégis annyira messze érzem magamtól. Nemsokára visszamegyek dolgozni, nagyon szeretem a munkámat és a munkatársaimat, abban bízom, hogy ez majd kirangat egy kicsit, mert most túl sok időm van gondolkodni, és belemerulni az onsajnalatba. Ezután mindig ostorozom magam, hogy semmi okom a panaszra, megvan mindenünk, ami kell. De igazából nem is nagyon tudok senkinek semmit mondani, van az anyósom akit imádok, de ő nem beszélget, hanem beszél, beszél, beszél, ha kérdez, akkor is csak a kislányom a téma, imádja az unokáját. A nagynénemmel szoktam telefonon majdnem mindennap beszélni, ő már 77 éves, nincs most a legjobban, féltem őt. Realizáltam, hogy testvérem sem maradt, a batyaim után a noveremet is elvesztettem. Tényleg boldog vagyok, nincs nagyobb boldogság annál, hogy a kislányom anyukája lehetek, de azt érzem jó lenne magam egy kicsit kibeszélni, viszokt nagyon nehezen nyílok meg az emberek előtt.

30