Miért fogja sok ember a sikertelenségét a gyerekkorára?

Legtöbbször gyermekkori traumák, sérülések okozzák a későbbi lelki problémákat. Olyanok,amiről esetleg fogalma sincs már az emberek.De a lélekben nyomot hagyott.

Pl nagyon sok szexuális abúzusnak valami gyerekkori negatív emlék az előzménye, esetleg látott dolog.

És nagyon sokszor a szülők is okoznak sérüléseket szóval, tettel, szeretetlenséggel.Általában azok a szülők, akik maguk is ilyet éltek át a saját gyerekkorukban.

Olvasd el kérlek Dr. Máté Gábor legújabb könyvét: Normális vagy. Akkor megérted, hogy sokan miért utalnak vissza a gyerekkori traumáira.

Páromnak is nagyon szar gyerekkora volt (pl. alkoholista apa (értelmi és érzelmi intelligencia 0)), rákos anya - őt elveszítette gyerekként) és sajnos ez nagyon, de nagyon kihat a felnőtt életére is. Hiába volt már jó pár szakembernél, még mindig keresi az útját közel a 40-hez.

Csak akkor lenne bizonyítható, hogy igennem a gyerekkor/fiatalkor traumái okozták a sikertelenséget, ha párhuzamos életeket szimulálnának ugyanazzal az emberrel. Talán majd egyszer erre is lehetőség nyílik és mégjobban érthetővé válik az emberi psziché működése.

Azért nem az a jellemző, hogy jól működő családok gyerekei kallódnak el.

Nehéz ebben a kérdésben helyes választ adni, mert a gyerekkorukra mutogató embereknek egyszerre van igaza és tévednek is. Abban az értelemben tévednek, hogy a nyomorúságos gyerekkor önmagában nem magyarázat. Ahogy te is említetted, egy csomó ember tud felkapaszkodni a mély putriból, sőt, sok ember ezt jelöli meg okként, hogy megtanult küzdeni.

Ugyanakkor szerintem mégis igazuk van, csak nem úgy ahogy gondolják. Nem a szegénység akadályozza őket az előbbrejutásban, hanem az a mentalitás, hogy nem lehet változtatni. Ezt a tanult tehetetlenséget tényleg a gyerekkorukból hozzák, szóval valóban a gyerekkoruk nyírja ki őket.

Ennek a gyerekkori kondícionálásnak BRUTÁLIS hatása van. A kőkemény rottweilernek ha gyerekkorában megtanítod, hogy te vagy az erősebb, felnőttként is elhiszi, és fél tőled. Ugyanígy, ha egy gyereket egész életében csak az a hitrendszer vesz körül, hogy innen nincs felfelé, akkor bármivel próbálkozni olyan lesz neki, mintha repülni akarna, mikor tudja, hogy nincs szárnya.

Szerintem azok a gyerekek törnek ki a putriból, akiket valamilyen módon érnek olyan ingerek, impulzusok, amik abba az irányba mutatnak, hogy nekik nem kötelező itt lenni, van értelme próbálkozni. Ha ezek nem érik el a gyerek ingerküszöbét, a gyerek ott marad, és ő őszintén hinni fogja, hogy neki ez jutott.

Én igazából azt nem értem, hogy akik egyértelműen tudják, hogy a gyerekkoruk rossz hatással van a felnőtt életükre mert nyomot hagyott rajtuk, esetleg a mai napig nem tudják feldolgozni...

...azok miért nem fordulnak szakemberhez aki ebben segíthet?

Ha tudom, hogy van valami bajom - főleg ha ilyen konkrétan tudom mi okozza a bajomat - felkeresem az ileltékes szakembert és kigyógyulok belőle.

Az, hogy 30+ éves emberek még mindig a gyerekkorukon rágódnak, az egyszerűen nevetséges. Mert igen, lehet, hogy rossz hatással volt a gyerekkori körülmény rá, de aztán felnőtt és ott van a lehetőség a kezében, hogy tegyen ellene. Mégsem tett. Persze, nehéz és hosszú folyamat kigyóguylni ebből, de igazából vagy egy egész életen át nyögi, vagy nekiáll ennek a folyamatnak, más opció nemigazán van.

Nem tudsz kigyógyulni, mert egy apa vagy anyahiány például beleszövődik az életedbe mint egy nagy takaróba a sok-sok nélkülöző év és csak a szövet visszafejtésével tudnád orvosolni, ami lássuk be lehetetlen.

Együttélni a veszteséggel lehet, de megmásítani, kitörölni még nem.