Más is érez hasonlóan? Mi lenne a megoldás?

19 vagyok, de nem motivál semmi igazán a jövőt illetően. Max 1-2 dolog, de ha az nem jön össze akkor nem látom értelmét tovább sínylődni.

Valamiért nem vágyom arra se hogy külön éljek (bár ez amúgy sincs kilátásban, tekintve hogy az anyagi helyzetek és egyéb ezt befolyásoló tényezők a későbbiekben sem fognak pozitív irányba változni. Nem vágyom a szimpla "felnőtt életre" sem, + előbbi témához, mi értelme egyedül élnem úgy, hogy kifizetni se tudom rendesen a lakhatásom és úgy hogy egyedül, ráadásul annak tekintetében hogy önálló vagyok hiába vagyok, vagy lennék az, ha boldog nem. Nem vonz egyszerűen semmi se benne, a családalapítás része meg pláne nem (mert legtöbb korombeli is ebbe látja félig a jövőjét, de én 100%-osan ellenkezőleg állok hozzá ehhez a részéhez legalábbis) és ami szomorú hogy valamiért az ember húszas éveiben már még kevésbé tud baráti kapcsolatokat kiépíteni, meg nehezebben tudja úgy élni az életét mint azelőtt. Tehát ilyen szempontból nálam a családtagok-szülők jelentik az utolsó köteléket ami támpont az életembe. Egyszóval nem vágyom arra hogy lekötelezzem magam egy életre ilyen dolgokkal, főleg hogy tökre hidegen hagy. Viszont szeretnék ténylegesen élni, szabadnak érezni magam, illetve úgy érezni hogy nem vagyok egyedül. Azonban itt jön képbe az, hogy az életemet sehogy nem tudom elképzelni a jövővel kapcsolatban ezeknek a feltételeknek hiányában, mert az emberi kapcsolataim is szinte mindig mínuszba esnek. Az egyetlen közelebb álló barátnőmre se igazán számíthatok mostmár, fontosnak fontos számomra de nem érzem már hogy mindez kölcsönös lenne. Édesanyámon kívül senkivel nem tudok, meg nem szoktam ilyen személyes dolgokat megosztani, főleg hogy valamiért barátnőm se érez át sok dolgot, legalábbis elég elbagatelizált tanácsokkal szokta kezelni ha megosztok adott problémákat, így egy ideje leálltam róla, hogy megemlítsem azt ami bánt vagy bármi. Ehhez hozzátesz mondjuk az is hogy mióta elég külön utakat járunk, meg ő is és én is le vagyok kötve saját dolgokkal, úgy kissé el is távolodtunk egymástól.

(Anno volt hogy invitáltam volna programra de az nem felelt meg mert az ő barátai messzebb laknak kicsit az adott helytől, nem kellett egy hónap, mire pont ugyanarra a helyre ment el barátnőm szórakozni, csak más társasággal)

Néhány ún. barát van jelenleg de nem tudom mit rontok el. Vágyom a társaságra, a barátokra, a szórakozásra és még sincs meg az életembe ezek összessége. Mint említettem barátok olyan téren vannak, viszont senki nem szokott keresni magától, programokra hívni meg egyebek. Pedig próbálok nyitott lenni és folyamatosan változtatni a nagyon elcseszett kissé zárkózott hozzáállásomon, de folyton bennem van az hogy nem akarok sok lenni senkinek.

Hiába igyekszem, hiába hallgatok meg másokat és próbálok segíteni is, mindig lemorzsolódnak az emberek, és ebből kifolyólag visszakanyarodva ahhoz amit fentebb írtam, nem tudom elképzelni úgy az életemet hogy remeteként éljek. Én inkább (igaz) barátokra/ baráti köre vágyok akik tényleg ott lesznek mindig, emellett meg egy normális kapcsolatra is majd persze. De valami oknál fogva az elmúlt 19 évem alatt ez sosem adatott meg olyan mértékben mint másoknak. Tehát másoknál azt látom hogy tök régóta megvan a kis körük, számíthatnak egymásra, míg a régebbi barátaimmal akik voltak is és tényleg igaznak számítottak, azokkal is sikeresen szétszéledtünk. Példának okáért múltkor egy másik emberen kívül én is írtam nekik azzal hogy találkozhatnánk, de semmi konkrét válasz, hogy bárkinek is igénye lenne arra, hogy összeüljünk.

Szóval a lényeg az, hogy nem tudom mit tegyek. Túlságosan ingerszegénynek érzem az életemet és úgy érzem ha ez nem változik később csak rosszabb lesz, főleg a korral előrehaladva.

Nem érzem azt hogy fiatal lennék, belsőleg kábé nyugdíjas korúnak érzem magam. Nincs társasági életem sulin kívül, hiába keresek meg keresnék másokat ha más nem keres engem, vagy egy idő után le se szar.

Soha nem voltam rendes szórakozóhelyen se, nincsenek olyan felejthetetlen élményeim amilyen a korombelieknek van. Szeretném ha a mindennapjaim változatosabbak lennének, hogyha maradandó élményeket sikerülne szereznem és ténylegesen minőségi emberi kapcsolataim lennének, de semmi.

Összességében szeretnék kitörni a szürke mókuskerékből (végleg), és bár ehhez hozzátartozik az is, hogy sose éltem igazán, de nem akarom abba a körforgásba leélni sem az életem ami eddig volt, vagy amibe a legtöbb felnőtt kerül (csak az már más módon lesz mókuskerék). Persze tisztába vagyok vele, hogy az élet nem csak szórakozásból áll, épp ezért nyilván a kitűzött foglalkozásom is jelentős szerepet töltene be az életembe, viszont nem tudom hogy lehetne ezt jobban megfogalmazni. Aki hasonlóan van, az biztosan valamennyire érti mire gondolok ezzel.

Az is egy elég demotiváló dolog egyébként, hogy családba is szétszéledt a szűkebb családi kör, főleg papám halála után.

Na de elnézést a kisebb regényért, nem picsogni jöttem, csak már régóta őrlődik ez bennem és érdekelne hogy ebből hogy lehetne mihamarabb kimenekülni és másképp élni a napokat, heteket, éveket.