Mai 30-40-esek! Örültök hogy már ennyi idősek vagytok, vagy szivesebben visszamennétek a tini-korba elölről kezdeni?

Amit végigszenvedtem azt nincs kedvem újra vagy más úton eljutni oda, de sok minden kimaradt ami miatt jó lenne tinikorba lenni.

De őszintén szólva már nem igazán érdekel az életem, tehát jó ez így ahogy van, jobb úgysem nagyon lenne.

Erre nem lehet egyszerű igen/nemmel válaszolni.

Sok dolog van, amit mai fejjel már másképp csinálnék. Különösen a tanulmányaimmal kapcsolatban. (Nem siklott félre az életem... de jobban örültem volna, ha nem csak egy nevében jó gimit, és nem az ország legrosszabb főiskoláját fogom ki.)

Viszont!

Én jobban szeretek felnőtt lenni, mint gyerek. A magam ura vagyok, és persze, vannak kötöttségek, de töredékannyi, mint gyerekként. Nem szabja meg senki, hogy munkából hazaérve mit csináljak, sőt, ha úgy van, én magam dönthetek arról is, hogy mi legyen a munkám.

Na, meg az is igaz, hogy ha másképp alakul az eddigi életem, akkor most lehet, hogy semmi nincs meg abból, ami most fontos. Vajon akkor is megismerem a barátnőmet? Akkor is elérem azokat a szakmai sikereket, amiket elértem?

Tini korba nincs az az isten. Nem volt rossz a középiskola, de azt a sok nyifit, nyafit, szerelmi bánatot, sóhajtozást, lényegtelen apróságokon való témázást nem szeretném újra átélni, egyszer éppen elég volt a jellemfejlődésemhez. :D

Így 40 felett viszont kezd eszembe jutni, hogy öregszem, és elpatkolok, meg úgy néz ki glutérézékeny is lettem, meg nem látok közelre, szóval mondjuk szívesen lennék újra 25-30. De akkor meg terhes lennék és nem hagynának aludni a babáim. Ehh, maradok ahol vagyok :D

Eszem ágában nem lenne. 20 évesen pezsgőt bontottam, hogy végre vége a tinkornak csúfolt kínlódásnak és azt hittem, soha többet nem kell átélnem.

Csak részben lett igazam. A 10 éves kislányom néhány hete pont ugyanúgy, ugyanazokkal a szavakkal és ugyanarról a problémakörről sírt az ölemben, mint ahogy annak idején én az anyukám ölében. Komolyan, még a mondatok is ugyanazok voltak. Akkor rájöttem, hogy most újra végig kell élnem az egészet, de anyaként és gyakorlatilag tehetetlenül. Mit mondjak, nem volt egy kellemes felismerés.:(

Reakcióm, miközben olvastam a 9-es kommentet (6.kommentelő vagyok)

:

,,Megspékelve azzal, hogy nekem még anyám se volt rendesen/rendes anyám se volt. "

Van valaki, akit anyámnak szólítok, de amint észrevette, hogy ,,öntudatomra ébredtem", már nem ,,az ő részeként" azonosítottam magam, lett saját személyiségem; már megpróbált elnyomni, és visszaszorítani abba a kis ,,gyufásdobozba", ami(lye)t ő elképzelt nekem.